— Nem értem, miért mondják rám, hogy félős vagyok? Pedig nem is vagyok az. Igenis én egy bátor kisfiú vagyok. Igaz egy kicsit félek a pókoktól. De azok olyan csúnya állatok. Nem?
Az meg egyáltalán nem igaz, hogy jajveszékeltem, amikor a szobámban egy pók volt. Csak szóltam édesanyámnak, hogy kergesse ki.
Egyszerűen nem szeretem a pókokat. Olyan undorítóak.
Különben Zsolti, a barátom meg fél a kutyáktól. Azt mondta, egyszer őt egy kutya majdnem megharapta. Nem is igaz, a kutyus csak játszani akart vele. Én is láttam, hiszen ott voltam. Szegény Zsolti úgy megijedt, hogy sírva rohant haza.
Én sokkal bátrabb vagyok, mint Zsolti. Ennek ellenére mégis rám mondják, hogy félős vagyok.
Ez nagyon bánt engem.
Csak pókok ne lennének. Édesanyám mondta, nem kell félni tőlük. A pókok hasznos állatok. Senkit sem bántanak. Főleg nem kisgyerekeket.
Jó, tudom nem szabad bántani őket. Nem is bántom a pókokat, inkább szólok édesanyámnak vagy édesapámnak, ha véletlenül egy bejön a szobába.
Jó-jó, mindenki azt mondja, hogy a pókok hasznosak, de képzeljétek csak el, egyik este szüleim valami ijesztgetős filmet néztek a televízióban. Nekem nem engedték megnézni. Édesapám a szobámba küldött, hogy ott játsszak a játékaimmal!
Tudjátok, én nagyon kíváncsi kisfiú vagyok, és engem mindig az érdekel, ami a felnőtteket. Amikor nem figyeltek rám, annyira nézték a tévét, belestem a félig nyitott ajtón. Jaj, csak ne tettem volna! Éppen, amikor odanéztem egy hatalmas pók, de olyan nagy volt, mint egy ház embereket kergetett, és akit elkapott azt mindjárt felfalt. Ez annyira ijesztő volt, hogyha rágondolok, akkor még most is reszketek.
De ez ugye nem azt jelenti, hogy én félős kisfiú vagyok?
Ki ne félne ilyen hatalmas pókoktól? De azért az mégiscsak nevetséges, hogy Zsolti fél egy kicsi kutyustól. Én meg is mertem simogatni. Szerintem nem kell félni tőle. A kutya az ember legjobb barátja.
Ha nagy leszek, nekem is lesz kutyám, és akkor tényleg olyan bátor leszek, hogy talán még a pókoktól sem ijedek meg.
Különben is kutyám mindentől meg fog védeni. Mi leszünk a világon a legbátrabbak.
Nem szeretem, amikor azt mondják rám, hogy félős vagyok. Aki ezt mondja, az hazudik. Igenis én egy bátor kisfiú vagyok.
A lányok a félősek. Azok mindentől sikítoznak. Tegnap az ovi udvarába bejött egy aranyos cicus, némelyik kislány még tőle is félt. Mindjárt az óvó nénihez szaladtak, hogy egy ismeretlen állat jött be az udvarba.
Főleg Kata ijedt meg tőle. Petivel megfogtuk a cicát, és Katához akartuk vinni, hogy simogassa meg. Kata úgy megijedt a cicustól, hogy elsírta magát. Az óvó néni alig tudta megnyugtatni.
Hiába mondtuk neki, hogy egy cicától nem kell félni. A macskák nem bántják az embereket, sőt egy kiscicával remekül el lehet játszani. Bizonyára még nem látott macskát Kata.
Akkor, még hogy én vagyok félős. Ugye ez nem is igaz? Mindenki láthatja, milyen bátor kisfiú vagyok. Semmitől sem félek.
Csak pókok ne lennének. Nem is értem, miért vannak ezek a csúnya, undorító állatok. Olyan szőrösek és villámgyorsan tudnak mászni a fonalon, amit ők maguk készítenek.
Egy kutya, az más. Igaz hangosan és félelmetesen tud ugatni. Bizonyára Zsolti ezért fél a kutyáktól. Őt még csak valahogy megértem, de hogy Kata, miért visong egy cicus láttán, ez magas nekem. A lányok már csak ilyenek.
Szerencse, hogy én fiúnak születtem. Fiúk mindig bátrabbak, mint a lányok.
Édesanyám mesélte, kiskorában ő nagyon félt a kígyóktól. Mondjuk, én sem szeretnék találkozni velük. Nem félek tőlük, de jobb, ha nincsenek a közelemben.
Nyáron, amikor édesapámmal sétáltam a közeli erdőben, láttunk egy kígyót. Egy kövön napozott összetekeredve.
Édesapám megnyugtatott nem kell félni tőle. Ha nem bántjuk, akkor ő sem bánt bennünket. Igaza volt, mert amint észrevette, hogy ott vagyunk, mint a szélvész eltűnt a fűben.
Igaz kicsit tartottam, hogy visszajön és felmászik a lábunk szárán, és ezért óvatosan lépdeltem a fák között.
— Ne félj, a kígyó már hetedhét határon túl van. Az jobban fél tőlünk, mint mi tőle — mondta édesapám látván, hogy tartok a látott kígyótól.
Valahogy ezek után elment a kedvem az erdei kirándulástól. Meg is kértem édesapámat, hogy menjünk haza! Mire ő azt kérdezte:
— Félős vagy? Félsz a kígyótól?
— Nem — dadogtam, bizonyára nem elég meggyőzően.
Ez még nem jelent azt, hogy félős vagyok. Ugye? Melyik kisfiú szeret találkozni az erdőben egy kígyóval? Gondolom egyik sem. Úgyis, ha majd megnövök nem fog zavarni, ha látok egy kígyót. Állítólag a felnőttek nem félnek semmitől.
Már alig várom, hogy felnőtt legyek, de addig is senki ne merje rám mondani, hogy félős vagyok…
(Kép forrása internet)
Legutóbbi módosítás: 2016.12.30. @ 13:11 :: Apáti Kovács Béla
