Elűzöm a dalok, versek,
szerenádok dallamát,
félreteszem Bachot, Kodályt,
s gyújtóssá aprítom
a sosem-volt zongorát.
Behunyt szemmel komponálok
fényes, arany hangszeren,
ujjam pilleszárnnyal repked,
bár kezem, mint makramé-csomót
összefonom térdemen.
Ennyi maradt a lángolásból,
álmomban vágyfoltok nyoma,
illúziók, tévedések,
és a nem létező zongora.
Legutóbbi módosítás: 2016.12.20. @ 09:26 :: Péter Erika