Az iroda első pillantásra régi emlékeket idézett fel benne. A Nagyváradi Napló szerkesztőségének meghitt légkörét, ahol újságok, folyóiratok, kéziratok hevertek szerteszét, asztalon, szőnyegen, mindenütt. Akárcsak itt, az agitprop vezér kisebbik irodájában, ahova a takarítónő talán be sem léphet. Hivatalos vendég is ritkán. A fogadtatás, első benyomásra mégis barátságtalan.
Az íróasztal mögött most nem Pista ül, a régi ismerős, az egykori szerkesztőségi kolléga, hanem a miniszterhelyettes, a párt egyik nagykutyája, Szirmai elvtárs. Beosztásához illően komoly, sőt gondterhelt, akinek számtalan problémával kell megbirkóznia.
Hellyel is csupán kezének egy mozdulatával kínálja. Persze, hiszen az egyik problémának éppen ő az okozója. Tudta jól, ezért lett beidézve. Mert kétségtelenül Szirmai elvtárs is hallott arról, ami történt. Más körülmények között ő maga mesélte volna el, mint kétségbeesett próbálkozást, amelyet egyformán szított dac és a kíváncsiság. Csakhogy Szirmai elvtársnak mások számoltak be az esetről, ami mégsem ugyanaz, hiszen így egészen más színezete van a dolognak, s neki, akinek valamilyen formában a hatáskörébe tartozik, eszerint kellett viszonyulnia hozzá. Komolyan, mert a hatalom nem szereti a tréfát.
Szirmai meg sem várta, hogy helyet foglaljon a karosszékben, rögtön a lényegre tért.
— Azért hívattalak…
— Sejtem, hogy miért — vágott a szavába —, nyilván már jelentették neked.
— Igen, hallottam róla — mondta Szirmai, majd egy lélegzetvételnyi szünet után megkérdezte: — Viccesnek találod?
— Egy cseppet sem. Vicces az lett volna, ha Weiss Manfréd jelentkezik a Csepel Műveknél marósnak, én viszont ezt halálosan komolyan gondoltam. Szibériában megálltam a helyemet traktorosként, talán kohászként sem vallottam volna szégyent. Tudod, hogy nem félek a fizikai munkától.
Amint ezt kimondta, ismét látta maga előtt a személyzetis elsőre elégedett, majd csodálkozó, végül döbbent arckifejezését. Úgy meredt a személyazonossági igazolványára, mint aki nem hisz a szemének. Feltekintve a dokumentumból félhangosan, értetlenkedve morogta maga elé:
— Doktor Gábor Áron…
Ő meg fejbólintással jelezte, hogy igen, az, nincs semmi tévedés. A személyzetis zavartan csóválta kopasz fejét.
— Egy pillanat — motyogta, majd eltűnt a személyi igazolványával együtt. Húsz perc múlva tért vissza, s ezúttal már határozottabb volt a hangja:
— Igazán sajnálom, de az állást már betöltötték.
Persze, gondolhatta volna.
— Mégis hogy képzelted? — kérdezte Szirmai. Fémkeretes szemüvege mögül komolyan nézett, ám a bajsza alatt, mintha megjelent volna egy halvány mosoly.
— Úgy, hogy felvesznek és kohász leszek. Nem traktorosként kezdtem a pályafutásomat, hosszú éveken keresztül mégis az voltam. Miért ne lehetnék akár kohász is?
— Doktor Gábor Áron, kohász a Gábor Áron Vasöntődében!
— Véletlen egybeesés. Ha az a hülye személyzetis hajlandó lett volna végighallgatni, a káderlapra azt is beírhatta volna, hogy Arkagyij Matvejevics. Tudod, így hívtak Szibériában. Vagy az is szemet szúrt volna valakinek?
Szirmai legyintett.
— A Gábor Áron még csak hagyján, bár ebben az esetben még az is, de a doktor! Mint kohász! Engem is kínos helyzetbe hoztál.
— Nem állt szándékomban. Nem sejtettem, hogy még ezt is a tudomásodra hozzák.
Szirmai nem felelt. Megnyalta bajuszát, arckifejezése is megenyhült.
— Borítsunk fátylat a dologra. Elsimítottam. És tulajdonképpen nem is ezért kérettelek ide.
— Hallgatlak.
— Nos, te tudod a legjobban, hogy az idén ünnepeljük Gábor Áron születésének százötvenedik évfordulóját. A sajtóban is lesznek megemlékezések…
— Még az Ország-Világban is?
Szirmai ingerülten replikázott.
— Azt nem tudom. Lehet, hogy ott nem. Mondtam már, az a folyóirat nem tartozik teljesen a hatáskörömbe.
Igen, emlékezett vissza egy évvel korábbi beszélgetésre, amikor is ő rontott be Szirmaihoz. Berontott? Ugyan! Szirmai elvtárshoz még a régi ismeretségre hivatkozva sem lehet csak úgy berontani. Kihallgatást kért, hogy elmondhassa, mi háborította fel. Közeledvén március tizenötödike, a folyóirat, amelynek főmunkatársi alkalmazásában állt, egy sorral sem akart megemlékezni a szabadságharc kitörésének évfordulójáról.
Az agitprop főnök csak hümmögött, amikor ezt bepanaszolta neki, hozzátéve, egy percig sem marad olyan folyóiratnál alkalmazásban, amelyik egy sort sem szentel a magyar szabadságharcra. Szirmai, láthatólag kelletlenül megígérte, hogy utánajár a dolognak. Közbenjárására a hetilap végül lehozott egy képet a Pilvax kávéházról, innen indult a márciusi forradalom aláírással. Mindössze ennyit. Akkor tudatosult benne, hogy hiába a magas beosztás, Szirmai elvtárs sem mindenható.
Akkor már amúgy is kifele állt a szekere rúdja, s ezt követően nem is maradt tovább a lapnál.
— Arra akarlak megkérni, hogy az évfordulóra tekintettel, írj egy cikket nagyapád testvéréről. Valami személyeset, amit, gondolom, elő tudsz halászni a családi kacatokból.
Így mondta: családi kacatokból.
— Sokan írtak már az ágyúöntőről, s nem hiszem, hogy…
— Dehogynem! Erre használd a nevedet, ne a kohászatra. Afféle családi emlékekre gondoltam. Hihető személyes hangvételre.
Keverve talán azzal a gyalázatos felfogással, ami az Ország-Világ főszerkesztőjének szájából hangzott el? Hogy is mondta két évvel korábban, amikor ki tudja már milyen apropóból szóba került az ágyúöntő?
„Nagyapád testvére a felszabadulásért halt meg 1849-ben. Zászlóvivője volt annak az eszmének, amely 1919-ben újra lobbant és 1945-ben beteljesült. Ha öregjeink a szabadság csillagútján találkoznak, boldogan fognak kezet.”
Megnézném azt a kézfogást, gondolta akkor, hangos megjegyzés nélkül. Pedig szívesen elmondta volna, hogy galád porhintés nagyapjának testvérét kommunisták előfutárának tekinteni.
Valami ilyesmit vár tőle Szirmai is?
Nem valószínű. Igaz, hogy kommunista funkcionárius, de attól még nem buta ember. Erdélyi születésű, értelmes és művelt, aki a román Nagyváradon elsősorban magyar volt, valahol nagyon hátul zsidó és csak áttételesen kommunista. Régről ismer, tudhatja jól, mit várhatna tőlem, ha vállalkoznék egy megemlékezés írására.
A családi almáriumban nincsenek rejtett titkok, semmi új, amiről ne tudna a világ. A rokonság legfeljebb másként értelmezi a mindenki által ismert tényeket. A pattantyúst hősként emlegetik, mert elesett a kökösi csatában. Pedig nem vitézkedett, egy szerencsétlen ágyúgolyó oltotta ki az életét. Ám a hősiesség hangoztatásával elsikkad a lényeg. Az, hogy anyagi javai mellett tudását és tapasztalatát ajánlotta fel a nemzetnek. Hősiessége, ha lehet arról beszélni, eltörpül a kötelességtudása, az állhatatossága mellett. Mert hiszen félreállhatott volna, amikor a Székely Nemzeti Gyűlés nem vette komolyan és elutasította ágyúöntésre tett első javaslatát. Mondhatta volna: uraim, én szóltam, ha nem kell, hát nem kell.
De nem tette. Öthéttel később, amikor Puchner generális megadásra szólította fel Sepsiszentgyörgy városát, ismét előállt javaslatával, amit immáron hatalmas ovációval fogadtak a székelyek. Alig három hét múlva, a hídvégi csatában már el is dördültek Gábor Áron ágyúi. Puchner császári tábornok nagy bánatára.
Ez persze már mindenki előtt ismert. Sokan, sokféleképpen írtak erről.
— Nos? — sürgette Szirmai.
Eszébe jutott, hogy jónéhány korábbi riportja kapcsán Szirmai többször is célzott rá: Váradon, a román uralom alatt megtanulta, mit jelent az öncenzúra. Nyílt utalás volt arra, ha valaki nem akarja, hogy meghúzzák, átfogalmazzák írásait, vagy ne adj isten meg is büntessék érte, akkor tudnia kell mit és hogyan vethet papírra.
Mert azt nyilván nem írhatja le — bár szíve szerint ezt tenné —, hogy a szabadságharc tüzér-őrnagya, ha élt volna 1956-ban, akkor is ágyúkat önt, s azokat éppúgy az oroszok ellen fordítja, mint tette 1849-ben.
— Ez egy lehetőség — mondta Szirmai, miután sürgetésére nem kapott választ.
Lehetőség? Ugyan mire? Jóvátenni bűneimet? Nem volt elég a Szibériában eltöltött tizenöt év, amivel a Túl a Sztálin vonalon riportkönyvemért ajándékoztak meg a szovjet barátaid? Lehetőség arra, hogy a családi szálakra hivatkozva olyan portrét rajzoljak az ágyúöntőről, amilyet most látni szeretnétek? Érdekes lenne, ha azt írnám, hogy Gábor Áron százötven évvel ezelőtt a cári hadsereggel szemben akarta megvédeni Erdély és a magyar nemzet szabadságát, s nyilván nem szállt volna szembe a szovjet armadával, hiszen azok a várva várt szabadságot hozták el nekünk. Ujjongva fogadta volna őket. Csakhogy én ilyet soha életemben nem írnék le, bármennyire szeretnétek is.
Ezt persze szükségtelen mondanom, hiszen te is tudod. Miként azt is, hogy te Erdélyben, Zilahon születtél, én Kaposváron, mégis én vagyok az, aki székely, aki székely rokonsággal rendelkezik. S így talán azt sem kell mondanom, hogy nem csak a név, de ez is kötelez valamire.
Vagy azt akarod, hogy írjak tényeket?
Bereckén született, székely határőr családban. Kézdivásárhelyen székely határőr ezrednél szolgált katonaként. Gyulafehérváron kapott pattantyús kiképzést. Bécsben, az ágyúgyárban szolgált, ott szerezte szakértelmét. Ezeket megírhatom én is, ugyanúgy, mint tették mások. A hős alakjába bújtatott ember általam megírt portréja azonban árnyaltabb képet festene, s ez bizony nem nyerné el azok tetszését, akik az ágyúöntő életéből politikai tőkét szeretnének kovácsolni.
Egy röpke pillanatra megfordult a fejében, talán mégis. Családi emlékek. Hiszen azt megírhatná, hogy sem a család, és mások sem háborodtak fel, miután Velcsuj Jusztina nem sokkal a pattantyús halála után ismét férjhez ment. Nem úgy, mint Szendrői Julianna esetében. Persze ez az összevetés nem helytálló, hiszen Jusztina ott állt a férje mellett, amikor annak életét kioltotta az orosz ágyúgolyó, míg Petőfi holttestét máig sem találták meg, ami érthetővé teszi a vele szembeni vádaskodásokat. Csakhogy ezek még ebbe is képesek lennének valamiféle marxi értelmezést belevinni.
— Úgy érted, az utolsó lehetőség?
A kérdés zavarba hozta Szirmait.
— Nem így értettem — vágta rá rövid hallgatás után. — Kevés az olyan történelmi alakunk, akiről egy családtagja írhat születésének évfordulóján. Olyasvalaki, aki, ha közvetve is, de saját emlékeit idézheti fel. Ezt értettem lehetőség alatt.
Na, igen. Esetleg megírhatnám, hogy eleinte családja is eszelősnek tartotta tenni akarása, alkotni vágyása miatt. Merthogy nyughatatlan volt, szüntelenül tanult, s minden technikai újdonság érdekelte. Ennek ellenére kivívta mindenki, így természetesen a család tiszteletét is, mivel szerény volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy visszautasított mindenféle kitüntetést. Amit tett, azt sohasem az elismerésért, a dicsőségért tette. Éppen meg nem alkuvásának, töretlen lelkesedésének volt köszönhető a székelyek példátlan összefogása. Háromszék, Marosszék, Udvarhelyszék, Aranyosszék harangjait adta az ágyúöntéshez. Míg a férfiak a harcmezőn álltak helyt, addig az öregek puskaport gyártottak, az asszonyok salétromot főztek. Mondanék ezzel valami újat? Nem hiszem.
Szirmai az órájára vetett egy pillantást, látszott rajta, hogy türelmetlenül várja a választ.
Nem állok kötélnek. Te is csak a nevemet akarod felhasználni, hiszen annak most az évforduló miatt jó csengése van. Ám a Gábor Áron Vasöntődében másként gondolták. Talán, ha felvettek volna kohásznak, akkor most…
De akkor sem!
Mindketten tudjuk, hogy az ágyúöntő a Székelyföld, Magyarország szabadságáért harcolt, s adta végül az életét is. Csakhogy ezt a szabadságot, s így Gábor Áron életét is másként értelmezzük, azaz, amit és ahogy én írhatnék róla, az egyáltalán nem felelne meg az elvárásoknak. Így aztán még belekezdeni is felesleges.
— Köszönöm, hogy gondoltál rám, vehetném akár megtiszteltetésnek is, de tudod jól, hogy nem így van. Hiába a névazonosság, a családi kötelék, képtelen lennék bármi újat, érdemlegeset írni, ezért nem élek a felajánlott lehetőséggel.
Szirmai átható pillantást vetett drótkeretes szemüvege mögül.
Pista a régi ismerős mérlegelte a hallottakat, talán meg is értette a visszautasítás okát, de Szirmai elvtárs csak a tényeket vehette figyelembe. Mogorván felelt.
— Természetesen nem utasíthatlak semmire. Csak tanácsolom, hogy fontold meg. Hidd el, ezt a te érdekedben is mondom.
Szótlanul, fejének bólintásával jelezte, érti a tanácsot, miként a burkolt figyelmeztetést is. Ugyanakkor tudta, hogy ezen nincs mit megfontolni.
Egy más korban, más körülmények között, amit egyszer talán elhoz a jövő, még kérni sem kellene erre.
Látta Szirmai arcán a csalódást, legbelül sajnálta is, amiért ki kellett ábrándítania. De bizonyos volt afelől, hogy helyesen cselekszik.
Szirmai megkerülte az íróasztalát és kezet nyújtott. Kézfogásuk valamivel hosszabb volt a megszokottnál.
Mintha mindketten érezték volna, hogy ez volt az utolsó találkozásuk.
Legutóbbi módosítás: 2017.01.03. @ 13:31 :: Bányai Tamás