Végső változat. Vagy vágás (is)? Lehet,
de ha vers, akkor csupán valamilyen
igekötővel. Mint például oda.
Nem dühből, ellenkezőleg: legalább
annyira érzelem, mint meggyőződés
nélkül. Noha nem érzed ütősebbnek
a szöveget, méltányolva, hogy azért
még ugyanúgy magadra ismersz benne,
egy laza „nesze” gesztussal annyiban
hagyod. Persze, gyakrabban meg. Olyankor
úgy érzed, mintha amputálták volna
az egyik végtagod — alapvetően
lelkiállapot dolga, belemész-e
a kompromisszumba. (Korántsem könnyű
a soraidat tőled eltérően
értelmezők vélt vagy pláne valósnak
tűnő korlátaival szemben kellő
nagyvonalúságra hangolnod magad,
ha egyidejűleg az opuszodra
kerülő pecsét színe fölött érzett
kicsinyes aggodalomra is szükség
van ahhoz, hogy beadd a derekadat.)
Ám szerencsére más igekötők is
szóba jöhetnek. Fő vonalaiban
egybevágó olvasatok esetén
mellbevágóan remek ötletekkel
segíthet a külső szem, hogy igazán
nagyot szóljon az üzenet, amikor
célba ér. Ha úgy adódik, vágj bele!