A háború eseményeiről csak elbeszélésekkel vegyes képeim vannak. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy Nagy Lajos nagybátyám és Piroska néném — anyám nővére — negyvenöttől bizonyosan nálunk lakott, a Hajnal u. 2. alatti, Gáll Lajos bácsi-féle ház hátsó szobájában, mert a mostani Dózsa György út és a Bánát utca sarkán lévő, egykori telkükön olyan találat érte egyszerű, nádfedeles parasztházukat, hogy a mestergerenda rögtön megadta magát, és a vályogépítmény a földre roskadt.
Nénémék valakitől kaptak egy aranyos szőrgombóc képében megjelenő, legfeljebb egy-két hónapos keverék, kan kutyát. Rengeteget játszottam vele.
Eljövendő nagy harcos mivolta Bodrinak — nagynénémék ugyanis ilyen ártatlan névvel illették —, hamar kiütközött: egy jobb időket látott ujjast a világ minden kincséért sem engedett volna el, ha sikerült elkapnia. Olyannyira ragaszkodott hozzá, hogy a kabáttal együtt felemelhettem, morgott, hörgött, szóval rettentően „haragudott”, pörgött a rongyon.
Egy ízben valami féreggel jött elő a Gáll Lajos bátyám akkorra romokban álló, hágató istállójának maradványai közül, amik még éppen nem lettek eltakarítva. Vérzett az eb orra, annak tanúságaként, hogy vitéz harcot vívott a fogai közt ádáz haraggal rázott prédával. Nagyanyám azt mondta a „fíregrül”:
— E’, fijam hörcsög vót!
Aztán eljött az idő, hogy nénémék elköltöztek tőlünk, mert — a jórészt az Echerolles-féle gazdasági épületek anyagaiból, illetve vályogból — alapjaiban újjáépített házuk a Bánát sarkon visszahívta őket.
Bodri közben hamis sihederré cseperedett. Lett egy olyan gonosz természete — talán a hörcsög „fertőzte” meg vele —, hogy csak és kizárólag azokat a személyeket tűrte meg maga körül, akik mellett felnőtt. Ha a tágabb család ment a Nagy portára, akkor Piroska nénémnek le kellett fognia őkelmét, mert mindenkit megharapott volna, amire sajnos volt is példa, az elővigyázatosság ellenére.
Az eb nem maradt játékos. Nekem megengedte ugyan, hogy simogassam, de semmiféle viháncolásba, együttműködésbe nem ment bele. Nem morgott, nem vicsorgott, csak sunyin eloldalgott. Minden későbbi és a vesztét okozó, predátori cselekedetét ugyancsak némán hajtotta végre.
*
Valamikor, felsős korunkban Víg Sanyi komámmal, akivel együtt eprészkedtünk nálunk és az ő udvarukon, arra jártunk kiadós csavargásaink közepette. Én megszomjaztam, és gondoltam, ad Piroska néném egy kannafedőnyi vizet, tehát bemegyek.
Sanyinak komolyan meghagytam, ecsetelve Bodri vadságát, eszébe ne jusson közelíteni a deszkából ácsolt kerítéshez, ami felett legalább két sor szögesdrót is ki volt feszítve, mert a kutya megharaphatja.
Alig nyeltem le az utolsó korty vizet, nagy ordításra rohantam ki.
Ez a Sanyi — szegény, nyugodjon békében! —, be akart nézni az udvarra, erre az a vadállat Bodri csaknem teljesen kiharapta gyerek-pajtásom bal szemöldökét. Jó, hogy a szeme világa megmaradt!
A másik és egyben utolsó, komolyabb következményekkel járó rémtette nem sokat váratott magára. A következő év nyarán arra járt egy grófnő — sajnos, nem emlékszem a nevére, de a közelben lakhatott valahol —, és meg akarta simogatni a kerítés mellett fenyegető némasággal osonó ebet. Nem figyelt fel a kiskapun lévő figyelmeztető táblára sem: „Vigyázz! A kutya harap!”
A jóhiszemű hölgy hozzá lehetett szokva a jól nevelt városi, vagy úri vadászatra nevelt kutyafalka emberbarátságához. Ahhoz elég magas volt, hogy kissé előre hajolva, meglehetősen nagy mellei a szögesdrót szintjébe kerültek.
No, a fenevadnak sem kellett több. Felugrott a maga néma álnokságával, és kétszer belemart a grófnő — vonzón fehérlő — dekoltázsába.
Természetesen, a hölgy igen komolyan megsérült, orvosi ellátásra szorult, olyanra — ha emlékeim nem csalnak —, amilyen nem is létezett akkoriban Rábén.
Ezzel aztán véget is ért az egykori, kedves szőrgombóc földi pályafutása, mert valamelyik rábéi vadász, hatósági rendeletre agyonlőtte.
Ennyit az idő kútjából megidézett emlék-tényekről. Mindehhez még hozzáfűzöm, Lajos bátyám nagyon szerette a jószágot: teheneit, a hízókat stb.
Azonban nagyon hírtelen haragú ember volt. Több ízben tanúja lehettem, milyen odaadással tisztogatta, ápolgatta a Bözsit meg a Lámpást, hogy vakargatta, becézgette a mangalica disznókat, amelyek mindegyikének Szalonna volt a neve. Máskor meg Piroska nénémnek kellett csitítgatni, agyon ne verje valamelyik tehenet, mert az valamit nem úgy tett, ahogy ő elképzelte. Ki tudja, mit kompenzált cselekedeteivel?
Furcsa dolgok ezek. Mondják, az eb olyan, mint a gazdája, és fordítva. Bizonyos: nénémék utód nélkül hagyták itt ezt az árnyékvilágot.
2016-09-09
Legutóbbi módosítás: 2019.11.30. @ 13:00 :: Csillag Endre
