Gyönyörű napfényes délelőtt volt. Kizöldültek a fák, virágba borultak a bokrok.
Az erdő lakói összegyűltek s vártak a csodára. S egyszer csak furcsán éreztem magam. A bőrömön éreztem a Nap melegét, és szagoltam a virágok illatát.
Megszülettem, egy őz család tagjaként.
Mindenki örült és feszülten figyelték, hogy fel tudok-e állni. Nagyon nehéz volt, de anyám segítségével sikerült. A családban én voltam az egyetlen gida, a testvéreim már felnőttek, ezért nagyon vigyáztak rám. Az erdőben sok gyümölcs és bogyó volt, így gyorsan felerősödtem. Sokat játszottunk a testvéreimmel és a barátaimmal. Ugrándoztunk a fűben, bújócskáztunk a fák között. Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy nem mindenki barát. Vannak ellenségeink is, amitől a szüleim sokszor féltettek. Néha felbukkant egy-egy farkas, ilyenkor figyelmeztettük egymást, s gyorsan odaszaladtunk a védelmező családhoz. Emberek is jártak arra kutyákkal, akik nagyon ugattak bennünket. Ilyenkor mindig féltem, mert úgy tanítottak, hogy ők a legnagyobb ellenségek. Boldog vagyok, hogy van egy védelmező családom, és a sok barátom, akikkel minden nap vidám és szép az élet.
Egy szép napsütéses reggelen elindultunk élelmet keresni. Egyre beljebb mentem az erdőbe és észre sem vettem, hogy mennyire eltávolodtam a barátaimtól. Egyszer csak egy szép rétre tévedtem. Eszembe jutottak a szüleim intelmei, hogy óvakodjak az ismeretlen helyektől, mert lehet, hogy ellenség vár rám. Féltem, de a kíváncsiság nagyobb volt, ezért folytattam utam. Nem sokáig mentem, amikor hírtelen nagy árokba estem. Nagyon megijedtem. Kiabáltam, hátha meghallják a barátaim, de nem jött senki. Aztán eszembe jutott, lehet, hogy ez egy csapda és az ellenség kezébe kerülök. Ezért megpróbáltam kimászni, de nem sikerült.
Este nagy hangzavarra figyeltem fel. Emberek voltak azokkal a veszélyes kutyákkal. Odaértek hozzám. Rémület fogott el. Most itt a vég — gondoltam. Becsuktam a szemem. Éreztem, hogy megfognak és kiemelnek a gödörből, vártam, hogy mikor marnak belém a kutyák, de nem bántottak. Magukkal vittek és betettek egy nagy helyre, ahol szalma volt. A gazda hozott gyümölcsöt meg vizet. Látta, hogy félek, ezért megsimogatott. Azért én nem bíztam benne, de elfogadtam az ennivalót, mert nagyon megéheztem. Közben kint az udvaron folyamatosan ugattak a kutyák. Arra gondoltam, mi lenne, ha bejönnének, biztos széttépnének. Ezért örültem, hogy mindig rám zárták az ajtót.
Nagyon szomorú is voltam, mert eszembe jutott a családom, a barátaim. Lehet, hogy soha többé nem látom őket? Az egyik este véletlenül nyitva hagyták az ajtót. Itt az ideje, hogy elmenjek innen. Minden csendes volt. Kilestem, és láttam, hogy a kutyák alszanak. Féltem, hogy felébrednek, de sikerült átugranom a kerítésen. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam. Mikor elértem az erdőt, akkor már tudtam, hogy megmenekültem. Az aggódó szüleim nagyon örültek, mikor megláttak. Azt megfogadtam, hogy soha többet nem leszek kíváncsi, és mindig szót fogadok a szüleimnek.
Egy nap ismét emberek hangja ébresztette az erdő lakóit. Mint mindig, most is egy csomó szemetet hagytak maguk után. Ez a nap mégis más volt, mint a többi. Az egyik bokor lángokban állt és nemsokára füst borította el a környéket. Bekövetkezett, amitől mindig féltünk, amikor emberek jöttek. Mert mindig volt valami a kezükben, ami füstölt, és rendszerint a bokrokba dobták.
A tűz elkezdett egyre jobban terjedni. Tanácstalanok voltunk. Most mit csináljunk? Oda lesz az otthonunk, de talán az életünk is. Mindenki futni kezdett, próbálta menteni az életét. Nagyon nagy felfordulás kerekedett. Sokan keresték a családtagjaikat, mert a nagy rohanásban elvesztették egymást.
— Én sem látom az enyéimet. Félek, hogy a tűzbe vesztek!
Annyira kerestem őket, hogy magamra nem is figyeltem, egyszer csak beszorult a lábam egy gödörbe. Bárhogy akartam kihúzni, nem ment. Pánik lett úrrá rajtam. Láttam a barátaimat, akik mellettem szaladtak el. Kértem őket, hogy segítsenek, de ők meg sem álltak, futottak tovább, azt mondták, sietniük kell. Nagyon csalódott voltam.
— Ők a barátaim, akikkel mindig játszottam? Azt hittem, hogy összetartozunk jóban, rosszban. Bíztam bennük, és most cserbenhagytak.
Sírtam, de nem a tűz okozta fájdalomtól, hanem a szívem fájt a csalódástól. Közben a tűz egyre jobban terjedt. Éreztem a forró, perzselő lángokat. A füsttől már alig kaptam levegőt. Aztán megint emberek hangjára figyeltem fel. Vizet kezdtek szórni a tűzre.
Én már feladtam mindent. Úgy éreztem, hogy barátok nélkül nincs értelme az életemnek. Aztán megláttam egy felém jövő árnyat. Nem tudtam, mi az, de ahogy közeledett, észrevettem, hogy az egyik kutya, amelyik mindig megugatott, amikor náluk voltam, akitől a legjobban féltem. Odajött hozzám és kivette a lábam a gödörből, s azt mondta, ne féljek tőle, nem fog bántani, majd a testével védve kivitt a lángokból. Odavitt a gazdájához, akit szintén az ellenségemnek hittem. Ismét magukkal vittek. A kutyák, akiktől rettegtem, a sebeimet nyalták, hogy jobban gyógyuljak. Össze voltam zavarodva. Akit barátnak hittem az ellenség, és akitől mindig féltem ők a barátaim. Nehezen fogtam ezt fel.
És aztán eszembe jutott a családom. Vajon mi történt velük? Félek, hogy elvesztettem őket. Az aggodalom arra indított, hogy visszamenjek az erdőbe. Már nem tartottak zárva, ezért elindultam. Odaérve láttam, hogy az erdő egy része leégett, de az otthonunk megmaradt. És egyszer csak megpillantottam a családomat. Odaszaladtam hozzájuk. Sírtam örömömben és ők is sírtak, mert ők is azt hitték rólam, hogy bent égtem a tűzben. Elmeséltem nekik, hogyan éltem túl a tűzet. Hogy nem mind ellenség, akiket annak gondolunk, köztük sok a jóbarát, akik megmentették az életem.
Azóta tudom, barátnak hitt társainkban sem bízhatunk feltétlenül, de mégsem biztos, hogy ellenségeink ők, felmentettem őket, hisz saját életüket menekítették. Mi őzek szabadnak születtünk, otthonunk az erdő, ott kell élnünk társainkkal, és a bajban mindig kiderül, ki az igazi barát.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Farkas Erzsébet
