Évek óta már csak emlékeimben látom a nagykucsmás, csikorgó teleket, a magasra lapátolt hóbuckákat, amelyek közt még a fejünk búbja se látszott ki, mintha alagútban jártunk-keltünk volna sietve, vagy gyermekmódra csúszkálva! Most a valóság jött el hozzánk csendes hópilinkézéssel, és igazi csípős téllel. Bentről, a jó melegből bámulom a csodás téli virágzást, és újból felbukkannak félévszázados gyerekkorom térdig érő telei.
Tél volt, hideg. Szüntelenül kavargott a hó, előbb a lépcsőig majd a küszöbig nőtt, egyre nőtt. A viharos szél belekapott a porka hóba, s repítette is tovább óriási torlaszokat dobálva szanaszét. Estére nagy hósapkát rakott az ólra, s magasra csipkézte a kerítést. Mi, gyerekek, örvendtünk neki.
Duruzsolt a tűz, kellemes meleg lebegett a házban. A sütőben sárgára pirult már a tökmag, s anyám az asztal közepére tette tepsiben egy lapítóra. Ilyenkor mindenki a maga kedvére töltötte az estét. Tökmagozás közben Imre és Jani sakkozott, Gyuri elmerülten rajzolta édesanyánkat, amint a kályha mellé húzódva olvasott, én pedig a tündérek világában barangoltam. Apám javítgatott valamit, s közben tömte a kályhát. Olykor kinézett az ablakon, s homlokán mélyülni látszott az idő. Az est öregedésével egyre laposabbakat pislogtunk.
— Lefekvés, egykettőre! — tette le anyám kezéből a könyvet.
Nem is tiltakoztunk ellene, a havazás izgalma s a fáradtság megtette a magáét. Elcsendesedett a ház, csak a kályhában izzó parázs világított, kint pedig megállás nélkül süvített a szél.
Reggel, mikor kinyitotta apám az ajtót, hótorlasz állta el az útját. Lapátolni kezdett serényen, anyám meg gyors mozdulatokkal meggyújtotta a tüzet. Ahogy olvadozni kezdett a jégvirág az ablakon, ugrottunk is ki az ágyból, kapkodva öltöztünk, s hanyatt-homlok rohantunk kifelé.
— Gyertek, fiúk, segítsetek!
Nem kellett sokat biztatnia őket. Kacagva, egymással versengve hányták a havat, ásták — ahogy mondogatták — az alagutat az ól felé.
Ott lábatlankodtam mellettük, amíg édesapám rám nem szólt:
— Menj be gyorsan a házba, Bogárka, mert megvesz az Isten hidege!
Szaladtam is be, a fagy már nagyon harapdálta az orromat, de a szemem az ablakon volt. Vágyódtam ki a szép téli világba.
Anyám arcán gond ült. Nem beszélt, tett-vett a házban, főtt a csülkös bableves.
Mire elkészült a nagy hóban az alagút, az ebéd is ott gőzölgött az asztalon.
A hótorlaszok miatt nem kellett iskolába mennünk, nagy örömünkre.
Az éjszakai fagy megkeményítette a hórakást, és előkerült a szánkó. Kicsi volt, így párba osztottuk egymást, majd sorban csúsztunk le az alagút oldalán. Előbb jól bebugyolált anyám minket, még újságpapírt is tett a cipőnk talpába. Így is hamar átázott az, vizes lett rajtunk a ruha is, de a meleg szobában a kályha fölé tartottuk meggémberedett kezünk, s a cipők, ruhák is szemperc alatt megszáradtak. Amint lehetett rohantunk ki a szabadba, mint tavasszal a szilaj kis csikók.
Pár nap alatt kitombolta magát a szél, elült a vihar, s a nap is előbukkant. Alagutunk oldala meg egyre roskadt, s az utca is járhatóvá vált. Keserűségünkre.
Másnap délután — szokásos dobpergéssel — kihirdette Gyuri bá’ az iskolakezdést. Lógó orral mentünk be a házba. Ez ellen nem volt kifogás. A tanulásban nem ismerték szüleim a tréfát.
Este anyám tüzes vasalóval szárítgatta ruháink, apám pedig tiszta papírral bélelte ki a cipőnket. Előkerültek a füzetek, a tankönyvek, s pirult a tökmag is a sütőben.
Üres az utca, egy-két ember igyekszik a dolga után, viháncoló gyermeknek nyoma sincs. Mégsem ugyanaz a tél…
Legutóbbi módosítás: 2017.01.06. @ 12:25 :: Kádár Sára Hajnalka
