A vonat kerekeinek ütemes, monoton kattogása az ébrenlét és álom határáig ringatta Karcsit, de nem álmodott. Mellkasában nyomást érzett, fájdalom markolta, és émelygett kicsit.
Nem mondhatott semmi igazán biztatót Arancinak — ahogy egyedül ő hívta —, csak amit őszintén érzett és akart, hogy kettejük szerelméért, jövőjéért kell most elmennie. Kedves kis arcát látta folyton maga előtt, tekintetét, benne a bizalom és rémület kifürkészhetetlenül keveredett, mintha egymást kergették volna egy harmadik, talán legerősebb érzéssel, hogy most más nem fontos, csak őt szeretettel támogatni.
Amíg a húgaival sülve-főve együtt töltötték az időt — Mariskát még vendégségbe is elvitte magával Aranka Hőgyészre, a nővéréhez —, semmi kifogásuk nem volt a szülőknek, még örültek is a jó családból való, a mindig jó ízléssel öltözött, ügyes és derűt sugárzó barátnőnek.
A kocka akkor mozdult el, amikor Papa is felfigyelt fia vonzódására — amit a Mama rég tudott, titokban talán nem is ellenzett volna —, majd vett egy teljes fordulatot az a bizonyos kocka, miután mint családfő, meg akart győződni gyanúja, sőt a már itt-ott elejtett értesüléseinek igazáról. Komoly beszélgetésre hívta Karcsit.
— Gondoltál már a nősülésre? — kezdte azonnal a lényegre térve, tárgyilagos, de szokatlanul szelíd hangon.
Ő meg majdnem fellélegzett, mert itt a nem is remélt alkalom, úgy tűnik, békés a hangulat, végre elárulhatja a titkolt terveit, vagyis inkább — talán — határozott kéréseit is elmondhatja.
— Igen, Papa, kérem. És már…
— Huszonhárom éves lettél, fiam — vágta el közlendőjét az apja —, ideje is már felnőttként viselkedned, gondolni a jövődre és szerepedre ebben a családban. Eddig mi gondoskodtunk rólad, amit eztán meghálálhatsz azzal, hogy szüleidnek könnyebb legyen testvéreidnek taníttatása, húgaid kistafírozása.
Ó, épp ellenkezően, eddig önmagára nem fordíthatott gondot, most végre saját boldogulására gondolt. Jó ideje fontolgatta, mikor rukkoljon elő az elhatározásával, vágyaival. Elege lett már a kedvesen viccesnek indult, aztán szokássá komolyodott felszólításokból, amikor a lányok segédúr felkiáltással utasítgatták, és a konyha sarában álló vaságyból, ami mindig az ügyeletes segéd hálóhelyéül szolgált. Az önálló életének lehetőségét még csak kilátásba helyezni sem engedő alárendeltségnek, és nem kevésbé a pénztelenségnek is idejét látta véget vetni. Legáhítottabb vágya volt fizetés nélküli segéd mivoltát felszámolni, hogy saját üzlete lehessen, aztán mielőbb oltárhoz vezethesse szíve választottját.
Már rég nem vártak el Aranka szülei gardedámot a sétáikhoz, a tánciskola befejezése óta, ahová kísérővel illett járatni a lányokat, aki minden lépésükre figyelt… Legfeljebb az illendőség kedvéért kellett legalább egy harmadik személynek velük lenni, ha lakáson belül voltak. Megbíztak benne a Jenőfi szülők. Már rég a közös jövőt tervezgették ők ketten, miután tőlük előbb engedélyt kért az udvarláshoz, majd a komoly szándékának bejelentésével el is beszélgetett velük arról, hogy még időre van szüksége a nősüléshez szükséges anyagiak megteremtésére. Őszintén elmondta, semmije sincs, de reméli, a segédi munkájáért Papától fizetést kap majd eztán, és azt mind félreteheti a kezdéshez.
Kicsi korától ismerték, elfogadták, Lénárd bácsi megnyugtatta, Aranka úgyis elég fiatal még a házassághoz, de ettől kezdve ő az otthon ígéretes melegét leendő menyasszonya családjában érezhette.
Most végre itthon is beszélhet a jövő terveiről!
— Papa kérem, én eddig sem kap… nem kértem fizetést… — kísérelt közbeszólni, de torkára fagyott a szó.
— Fizetééést? Mit merészelsz?! Etettelek, ruháztalak huszonhárom évig! A segédvizsga óta továbbra is ingyen laktál ebben a házban… az én pénzemen akarod kitanulni az ondolálást, és még fizetést kértél volna? — csapott az asztalra az apja, teljesen kiesve az eltervezett tárgyilagosságból. — Képes lennél a testvéreid szájától elvonni a falatot? — tette hozzá vádlón, de halkabbra fogott hangon, mert a szobaajtó mintha kis résnyire megnyílt volna. Mama és a lányok sejtették, mi zajlik ott bent, hát valamennyit hallani is akartak belőle.
Itthon anyjuk szeretete a hét gyerek gondos ellátásában, egy-egy arcot simító kézmozdulat, csendes rájuk-mosolygás adásában ki is merült. Elnéző kézlegyintés, amikor — tudva, hogy Karcsi a forralt tejről egy újkanyarítással leemeli és bekapja a vastagon bőrösödő fölét —, a reggeli tejeslábas közelébe engedte, hiszen úgy szereti, a kényes lányok meg úgyis megszűrik bögréjükbe meréskor. Ha túrós palacsintát sütött, Karcsinak járt egy jutalom darab, a Papa távolságtartó szigorát azonban semmivel nem lehetett sem enyhíteni, sem kárpótolni.
Tudta ő, hogy nem könnyű a sok gyerekkel… de azt megfogadta, az ilyen fegyelmezésben nem fogja követni apja módszereit.
Mert a Papa minden este, vacsora előtt sorba állította a kicsiket, és egyenkint rákérdezett, ki mit követett el aznap. A büntetéshez az agyonhajszolt Mama is hozzásegítette, mert bizony a fejükre olvasott minden csínyt. Tehát, amikor sor került egy-egy elbeszélgetésre, az semmi jót nem ígért a nagyobb gyerekeknek sem.
Ahogy most a biztosnak hitt fizetést — és a vele járó reményét — látta füstbe menni, első reagálása az újra bezárkózás lett volna, de a majdnem zsarolásként feltett kérdésre lassan felemelte a fejét.
— Így sohasem nősülhetek meg… — állt volna fel csalódottan.
— Ülj vissza. Pontosan erről akarok beszélni veled. Olyan sokholdas nagygazdákat ismerek, akik azért tanítatták a lányukat zárdában, hogy ne egy paraszthoz adják majd férjhez. A földből mindig meg lehetett élni… Van elég gazdag lány, válogathatsz közülük.
— Papa azt akarja, hogy benősüljek egy ilyen… ilyen vagyonba? — nőtt a döbbenete.
— Nem veheted el azt a lányt, aki semmit nem hoz a házasságba!
Karcsi erre már felugrott, a szék feldőlt mögötte.
— Te nem ugrálsz, míg én be nem fejeztem! — emelkedett fel, de ő lassan, fenyegetően.
A fiú eddigi életében elfojtott összes ellenkezése úgy robbant ki, hogy önmagát is meglepte vele.
— Én pedig nem veszek feleségül mást, csak akit szeretek! — kiáltotta.
— Márpedig azt a lányt ide nem hozod! — csattant a válasz.
— Nem is akarom! Én megyek el! — kiabálta Karcsi már kidagadt nyaki érrel, lángvörös arccal, de belső rémült remegéssel.
Papa meghökkent, pillanatokig szinte lebénította ez, a vele szemben eddig soha nem tanúsított merészség, de nem hagyhatta annyiban. A tét nem kicsi, ha most a fiú kerekedik felül, azzal nem egyedül a családfői tekintélye vész el, hanem a rég tervezgetett jövőképe omlik össze.
— Hová mennél, te szerencsétlen? — kérdésében egy zönge már arról árulkodott, ami egy ideje megfordult a fejében, hogy a fiában elveszítheti a családtámogató, jó, ingyen munkaerőt — ettől tartott leginkább —, pedig eddig olyan természetesnek látszott az, hogy minden gyerekének ő rendezi el az életét.
— A főnök úr Pesten nyitott üzletet, ott bármikor alkalmaz, és tőle legalább fizetést is kaphatok — vágta ki Karcsi, holott ez nem egészen így volt igaz.
A mester — akinél hónapokig Siófokon dolgozott mielőtt a segédvizsgát letette, szívesen tartóztatta volna —, búcsúzáskor azt ígérte meg, ha a női-fodrászatot is tanulni szeretné, keresse fel Pesten, ahová költözni szándékoznak, ő segíteni fogja. Azóta már érdeklődött, és megtudta, az országos Katolikus Legényegylet tagjaként Budapesten is kaphat olcsó szállást, étkezést, és ott meghirdetnek időnként tanfolyamokat, hétvégi, alkalmi szakmunka lehetőségeket is, sőt ha szerencséje van, kiközvetítik, akár szerződtetheti is egy üzlet.
Azt a fodrászmestert Papa jól ismerte, ő küldte hozzá annak idején a fiút, hogy egy jónevű mesternél szerezze meg a gyakorlatot a segédlevélhez, nem kételkedett, hogy a fővárosi üzletébe is visszafogadná Karcsit, sőt a legényegyleti lehetőségekről is tudott. Ha most haraggal válnak el, tényleg elveszítheti a fiát.
— Na, ide figyelj. Aludjunk rá egyet, eszembe jutott valami, beszéljük meg később, nyugodtan — és amíg őt kiküldte a szobából, már gondolatban két levelet fogalmazott, egyiket a Katolikus Legényegylet Országos Szövetségének, másikat ugyancsak a Rottenbiller utcába, de a fodrászatba címezte. Azt mégsem engedhette, hogy kicsússzon kezéből a legidősebb gyermeke sorsának irányítása.
Amikor újra Papa elé került a fiú, akkor már ismét teljes szigorával rendelkezett felette:
— A Rottenbiller utcai egyletben jelentkezz be, ott kapsz szálást, a többit neked kell intézned. Adok némi költőpénzt, de majd megkeresed magadnak a többit… Egy feltételem van. Indul a tanfolyam, ott megtanulod
az ondolálást, és amikor be is gyakoroltad, akkor hazajöhetsz. Ha addig se tudod kiverni a fejedből ezt a lányt, a többit meglátjuk.
Nagy csikorgással állt meg a vonat.
— Pusztaszabolcs! — hangzott kintről néhányszor visszhangként.
Karcsi feleszmélt, hiszen ő most Pest felé utazik, túl azon a szörnyű pár napon, amikor az eddigi életétől, családjától és főleg Arancitól kellett búcsúzkodnia.
A felszállók kosarait még segítette elhelyezni, de visszahúzódott az ablak sarkához, már ismét nem figyelt másra, visszamerült gondolataiba.
Mama szipogva csomagolt neki, a húgai egyszeriben kényeztetni kezdték… Arancinak meg őszintén, a szüleinek pedig kicsit szépítve el kellett mondani… Milyen megértőek voltak! Lénárd bácsi megveregette a hátát:
— Jól van, fiam, egy kis lépéssel közelebb a célhoz… Az a kis idő úgy elrepül, mint a pinty!
Csak ne fájna annyira az elválás!
— Kidobott az apám… — sajdult belé a tény. — Ki-do-bott, ki-do-bott, ki-do-bott — kattogták a vonat kerekei.
Kinézett az ablakon. Az Ercsi Cukorgyár esti fényeit látta közeledni, majd a távolban eltűnni
a hajnalodó ég alatt…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Pápay Aranka
