Naplótöredékek
„Isten nevében kezdem, és a jobb jövő reményében, Budapest.
1933. szept. 4-én érkeztem, a 19-es villamos vitt a Rottenbiller utcáig, ott leszállva a Katolikus Legényegyletbe gyalogoltam a két elég súlyos bőrönddel.
Jelentkeztem az irodán, négyágyas szobában kaptam helyet, ahol estig nem találtam szobatársakat. Kicsomagoltam, elpakoltam és a szekrény ajtaján belül talált rajzszöggel felszúrtam oda a leltáromat.
Leltár: 1 db télikabát, 2 ölt. ruha, 1 db köpeny, 7 db ing, 6 db keménygallér, 8 db nyakkendő, 5 db alsónadrág, 1 db pulóver, 11 pár zokni, 2 pár harisnya, 1 pár bokavédő, 2 pár cipő, 1 pár szandál, 1 db kalap, 1 db sapka, 1 pár kesztyű, 2 db törölköző, 8 db zsebkendő, 1 db nadrágtartó, 1 db nadrágszíj, 1 db fogkefe, 3 db ruha- és cipőkefe, 1 rádió, 1 óra és lánc, 1 db zsebkés, 1 lakat, tinta, toll, ceruza, notesz
Szerszámok: 2 olló, 2 fésű, 3 borotva, 1 tyúkszemvágó, 2 fenő.
Már a naplót is hozzá írhatom, mert első dolgom volt venni ezt a füzetet, amikor levélpapírért mentem, hogy rögtön írhassak Arancinak. Utána felkerestem a volt főnökömet. Nagyon kedvesen fogadtak, kaptam egy jó ozsonnát is. Amikor elköszöntem, még mindig korán volt, elmentem a Király utcába, elintéztem Bek Mártonnál, amivel a Papa megbízott.
Este már otthon voltak a szobatársaim, megismerkedtünk. Debreceni az egyik, Kínába készül, arra gyűjt pénzt, mert ott tűnt el az apja, meg akarja keresni. A másiknak az édesanyja fél éve kórházban van, a harmadik mohácsi, az apjával és fivéreivel folyton veszekedtek, el kellett jönnie. Sokáig beszélgettünk.
Reggel új erővel és jókedvvel indultam az ipartestületbe ondolálás-tanfolyam ügyben érdeklődni. Egy kisasszony közölte, nincs felvétel, elküldött a női elhelyezőbe, magam érdeklődjek, nem kell-e valahol tanuló. Elutasító választ kaptam ott is, de elküldtek, hogy az üzletekben kilincseljek. Egyre csüggedtebben mentem üzletről üzletre, sehol semmi. Nem megy ez olyan könnyen, pedig én akkor akartam írni haza, ha már beszámolhatok valami eredményről.
Délidőre értem az egyletbe, a fiúk szóltak, hogyha akarok, lehet akciós ebédet kapni, a szomszédos népkonyháról hozzák az egyletbe. Hogyne akarnék. Igaz, így keserű még a legjobban elkészített étel is, mégis megkóstolom, kevéske pénzemhez nem nyúlhatok gyakran, mert még nem keresek. Vettem 1.20-ért edényt és evőeszközt, sorba álltam, és kaptam akkora adagot, hogy vacsorára is maradt belőle. Jó kis babfőzelék!
Nem találtam a helyemet, elmentem Fülöp Gyula munkahelyére. Nagyot nézett, mit keresek én Pesten. Megbeszéltünk péntek délutánra egy találkozót, akkor elmesélem.
Estig bolyongtam a Ligetben, ahol mindenki a feleségével vagy a jövendőbelijével sétál, én meg egyedül, mert szeretek egy lányt és önálló akarok lenni, ezért elüldöztek hazulról.
Az egyleti szobánkban írni akartam, de a könnyem ráhullott a levélpapírra. A fiúk nem kérdeztek semmit, tudták, miért. Fájó szívvel feküdtem le, de csak forgolódtam, mert itt megismerkedtem a poloskákkal, ezek nem hagynak aludni.”
„Napok múlnak el és sehol semmi! Csütörtökön reménnyel keltem fel, mert zsidóval álmodtam, majdcsak szerencsém lesz. Bizony, nem lett. Semmi bíztatót nem tudtak mondani, ugyanúgy kilincseltem, eredménytelenül. Azt mondták, értesítenek, ha kell kisegítés.
Hazamenve az egyleti kápolnában imádkoztam, kértem a Szent Lélek segítségét. Egész délig olvastam, ebéd után leültem Arankának írni. Nehezen fogtam hozzá, mert ha az igazat írom, az panaszkodás lenne, és akkor bánatot okozok, dicsekedni meg nincs mivel. Inkább vígasztalom, így estig eltartott a fogalmazás.
Péntek. Ünnepi misére mentem, utána délig aludtam. Nem való nekem a tétlenség! Délután végre a megbeszélés szerint találkoztam Gyulával, és mindent elmeséltem neki. Sétáltunk a Ligetben és egy kerthelyiségben megittunk egy fröccsöt, aztán a sógorához mentünk a trafikba, ahol dolgozik. Hazakísértük, hogy teljen az idő. Lefeküdtem azzal, hogy szombaton talán lesz kisegítés.
Tényleg volt is sok kihelyezés az ipartestülettől, de én nem kaptam. Egész nap hevertem, az volt előttem, aki Istenben bízik, nem csalatkozik.
Otthon jártak a gondolataim. Tudom, most Hőgyészen van a nővérénél. Mekkora örömet tudtam volna szerezni az én kis Arancimnak, ha én is ott lehetnék! De ezt az áldozatot nem tudom meghozni, mert el kellett jönnöm ilyen messzire. Engem elüldöztek otthonról, most én itt, ő ott. Milyen szülő, aki ilyent tesz a gyerekével?
Csak amit az utazásra költöttem, kocsi Pincehelyre: 1.20, vonatjegy Pestre: 4.80, villamos: 0,80 fill. hiányzott a pénzemből, újabb kiadásaim: vettem mosdó- és borotvaszappant: 40 fill., 2 alsónadrágot: 1 P., hamutálat: 50 fill., tároló dobozokat: 2 P. Az első héten nem kellett a lakásért fizetnem. Lementem az irodába, és befizettem a következő hétre: 3 pengő, reggelit egy hétre: 60 fill., tagdíjat: 20 fill. És kaptam ebédjegyet.
Kezemben az ingyen ebédjegy, a szememben könny, elgondolkodtam. Az nem is igaz, hogy én vagyok a Huszár kegyelmes úr unokaöccse. Nekem így kell megszenvedni azért, mert szerelmes vagyok abba, akivel meg akarom osztani az életemet, vagyis vele osztozni akarunk örök hűségünkkel.
Oda sem merek menni a rokonokhoz, mert mit mondjak. Hogy az apám kidobott? Úgysem hiszik el, hogy nekem van igazam! Inkább itt sínylődöm, és ha így, segítség nélkül küzdöm magam előre, az nekem dicsőségemre válik majd, az Isten megsegít, ha érdemet szereztem rá. Ez lesz életem talán leggöröngyösebb része, de azt tudom, mindenért meg kell szenvedni, ezért türelmesen várok, csak az én Drága Kis Arancim tartson ki mellettem! Akkor tudom, hogy kiért küzdök, hisz őt akarom boldoggá tenni. Megkerestem az egylet kápolnáját, imádkoztam, hogy a Szent Lélek legyen velem.”
(…)
„Vasárnap reggel Gyula jött értem, a Duna-parton sétáltunk, néztem a boldog arcokat, mindenki a párjával, én meg a Gyulával! De az én lelkem nem volt ott, hanem Hőgyészen, Arancival. Keveset beszéltünk, míg ismeretlen utcákon visszamentünk az egyletig, ahol az ebéd várt. Paradicsomleves, és a pörkölt krumplival. Nem rossz ez a koszt, meg lehet enni.
Délután ismét jött Gyula, a feleségével és sógorával, sétáltunk a Gellért hegyen, majd hívtak vacsorázni. Gondoltam, hol vannak azok a jó vacsorák, amit vasárnaponként a kis menyasszonyoméknál szoktam enni!? Nagyon éhes voltam, hát beültem velük egy kerthelyiségbe, rendeltünk borjúpörköltet, rizskochot, és négyen megittunk egy üveg bort.
Hétfőn, mire az ipartestületbe értem, kisegítő munkát már nem kaptam, de délután elmentem Tomáékhoz, a volt főnökömhöz. Levágta a hajamat, mert már szalagot akartak belefonni, én meg kiszolgáltam nála két kuncsaftot. Vettem egy lapot és megírtam az anyámnak. Nem nagyon akartam, de kötelességem legalább tudatni, hogy megérkeztem és hol vagyok, nehogy ő aggódjon.
Utána a Díszteremben végighallgattam a hétfői gyűlést. Gyűlés, gyűlés után! Lefekvés előtt zoknikat mostam, mert ez már az én feladatom ezután.
Egész éjszaka nem aludtam, már egy hét eltelt, szerettem volna Arancinál lenni, eddig nem múlt el nap, hogy ne láttuk volna egymást. Azzal vigasztaltam magam, ha az egy esztendő lejár, akkor már csak a halál választhat el bennünket. Bízzunk az Istenben.
Kedden reggel korábban indultam és bementem a Rózsák téri templomba, mielőtt a testületben megnézem, lesz-e munka. Istenem, légy velem!
Csak a kollégámat közvetítették ki, kért, hogy kísérjem el a Hold utcába, ott volt dolga. Ráértem, elkísértem. Aztán már csak a burgonyalevesre és jó kis grízes tésztára vártunk. Ha ez öröké tart, nagyon rossz!
Hogy valamivel foglalkozzak, írok, olvasok, így egy ideig nem gyötröm magam, lekötöm a gondolataimat.
Délután a Ligetben leültem egy padra. A lakberendezési vásár gramofón-hangversenyének hangjai oda hallatszottak, nagyon jó volt, estig elhallgattam, de mivel a fodrászcéh tartotta az első összejövetelét, siettem az egyletbe.
Végre beiratkozhattam a tanfolyamra és kértem a tagtársakat, hogy vegyenek pártfogásukba, hogy az ondolálást minél jobban meg tudjam tanulni. A fiúk meg is ígérték, hogy sokat foglalkoznak majd velem. Így bizakodva, reménykedve néztem meg, van-e levelem. Nem volt. Pedig én már kétszer írtam az én kis menyasszonyomnak, de ő még nem írt. Bánatosan mentem fel a szobába. Azzal a reménnyel aludtam el, talán majd holnap.
Másnap se kaptam kisegítést, a nevem sem volt kiírva, hogy levelem van. Első pillanatban arra gondoltam, hogy talán a történtek után úgy látja jónak, ha szakít velem, mert a szüleim ellenzik, hát ő eláll mellőlem.
De hát ez nem lehet! Nem úgy szeretjük mi egymást, hogy olyan könnyen elváljunk! Vagy talán az ő szülei is tiltják? Akkor meg nem is érdemes élni! Amire meg csak most gondolok, hogy az én érzékeny, drága kis Arancimmal olyan csúnyán elbántak a szüleim és testvéreim, ő meg nem mer szólni! Épp jókor jött az én elutazásom, ő is elment a nővéréhez, ott mással van elfoglalva. Majd ír!
Minden nap a Rózsák téri templomban végeztem el a reggeli imámat, kérve a segítséget, hogy legyen végre munkám. De nem volt semmi kisegítés. Nagyon rossz ez a tétlenség.
Mindig megnéztem a postát, nem írták ki a nevemet.
Még az is lehet, hogy nem kapta meg a leveleimet, talán elfogták a postán, hiszen ő Hőgyészen van. Nem szabad rögtön a legrosszabbra gondolni. Elmentem sétálni, és arra jutottam, ha én folyton ezen gondolkodom, tönkre megyek, jobb, ha elfoglalom magam, azért vettem a könyvet, hogy így esténként beleírjam, mi történik velem ittlétem alatt, legalább, amíg nem dolgozom, azzal is jobban telik az idő, és lekötöm az idegeimet, nem töröm magam.
Ahogy a Szív utcában megyek, nagy nyerítést hallok. Mit látnak szemeim: gusztusos kolbász egy üzletben. Vettem is belőle, jó vacsora volt. Utána írtam, Hőgyészre címeztem, az éjjeli vonat még elviszi a levelem, délelőtt már ott lesz, és erre biztosan rögtön válaszolni fog, hiszen tudja, epedve várom a sorait, mástól meg úgyse várhatok. A szüleim nem írnak, másnak meg én nem írtam.
Elvittem feladni, hazajövet nézem a postát. Van levelem! Rögtön felismertem az írását, az én kis Arancim írt! Akkor pár percig nem voltam magamnál, annyira örültem, a fiúk nevettek rajtam, de én nem törődtem vele. Olvastam lázasan, minden szó vigasztalás! Az esti imámat a kápolnában végeztem, megköszönve, hogy nagyobb reménnyel és ambícióval nézhetek a jövőbe. Elalvás előtt még kétszer elolvastam a levelet, utána sokáig tervezgettem, hogyha otthon leszek, nem lesz boldogabb pár nálunk. Valami szépet álmodtam, ott voltam az én kis Arancimnál.
Azóta sokkal jobban alszom, könnyebben indulok reggelente, először a Rózsák téri templomba, aztán az ipartestületbe, sietve, hogy első legyek. Csütörtökön ki volt írva az egyletben, hogy a Király utcába tanulót keresnek, azonnal mentem, mégse engem vettek fel. Az idő meg csak múlik, haszontalanul.
Hazajöttem, választ írtam, és kivittem a Keletihez, hogy még ma olvashassa Aranci.
Ebéd után csavarogtam kicsit. Eszembe jutott Dodi, milyen sokszor volt mellettünk elefánt, ahogy ő hívta magát, amikor gardírozott bennünket. Felkerestem a Pasaréti úton. Nagyot nézett, hogy kerülők én oda. Nem voltam ott sokáig, mert vendéget várt, de megbeszélt velem egy találkát, hogy alaposan kikérdezhessen majd. Valahogy olyan szerencsétlenül ugrottam le a villamosról, hogy megcsavarodott a térdem. Borogattam is este, de egész éjjel fájt, reggel rendesen sántikáltam is, mégis elmentem az ipartestületbe. Sajnos hiába.
Egész nap feküdtem, borogattam a lábam és elgondoltam, milyen jó lenne otthon a Breuerékhez menni, hajat vágni, borotválni, onnét átmehetnék Arancihoz, rádiót hallgatni, beszélgetni arról, hogy milyen kegyetlen is a sors, de majd lejár ez a pár hónap, és akkor…
Elaludtam, álmodtam is, ott voltam Arancinál, amíg a haját vágtam, a pesti életről beszélgettünk, egyszer csak szaladt értem az inas… Rögtön megyek! De már jött is az apám, húzott karomnál fogva, én meg kapaszkodtam a kerítésbe. Erre felébredtem, és a vaságy szélét fogtam.
Elővettem ezt a naplót, hogy mindent beleírjak, mert úgy érzem, mintha Arancival beszélgetnék, és így sokkal könnyebb.
Istenem, légy velem! Én mindig hű szolgád leszek, mint voltam is, csak most nyújts kezet!”
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Pápay Aranka
