Már nem számolom hányszor kértelek
„egyél, ne csak vedelj!”; nem félsz,
nem reagálsz, csak egy üres tekintet
– érdektelen sóhajjal – az, aki hall, de nem…
pedig, ha beszélni tudna – talán – elmondaná,
mi lehet az, ami miatt szégyen nélkül vállal
valaki áporodott lehelletet, szagot, sziát,
szédülést, és magán kívül mindenki mást
hibáztatást
…
sem én, sem Isten nem kényszerítünk,
s asszisztálunk az öngyilkosságodhoz.
Mert meghalsz. Egyszer nem lesz másnap
… megszűnik a lehetőség kérésre sóhajtani;
csak egy ágy, s rajta te – ha szerencsés vagy – leszel.
Mereven. Hidegen.
Más? Lesz. Például lesz: „pfff! Rohadj is meg”.
Már nem zavar, hogy megint nem ettél.
Nem kérlek, nem kérdezlek.
A szájszagú lakás, a rendetlenség
beszélnek helyetted.
Már nem szólok ma, és az is lehet, hogy holnap se,
csak végignézem, ahogyan önként tetem leszel.
Nem sírok. Kell a könny meggyászolni majd az
utolsó keneted.
Nem mondod, de tudom, hogy tudod:
én leszek az, aki majd papot hív neked;
neked, aki nem evett, csak vedelt.
(2017. január 5.)
Legutóbbi módosítás: 2017.01.05. @ 16:25 :: Pilla S.M
