Mit kinevetsz – én sajna, épp nem.
Olvadt szívemet eléd raktam
( látod, még ott remeg a jégen ).
Körötte sötét kéregkatlan,
melyről úgy hiszed, holmi páncél.
Számomra egy kiút’lan börtön.
Többé le sem biggyed a szájszél.
Lélekfogytiglanomat töltöm.
Álmomba nem fészkel a való.
Tán ezt nem értheted még meg ma,
hogy a szerelemről szavaló
különben miért ilyen flegma?
Kapkodva kóstoltál be százszor,
de nem tetszett egyetlen ízem
és nem tőled tudtam meg – mástól:
“nem voltam benn az első tízben”.
Már szürkülő állományomba
nyikorgón, késleltetve kattan:
ajtót nyitottam magányomra
és egyben magamat becsaptam.
( 2017. január 11. )
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Schifter Attila
