Íriszem poroszkál derengő sziluetteden,
kocsonyás most ez a fény, remeg még, hihetetlen,
…már felismertem, megízleltem és megőrzöm
nemes valódat, álom vagy, többet nem töröm
a kívánság nyakát holmi csillagleséssel,
itt vagy, itt vagyok, nagyságod egy fehér éjjel;
havazik, felérek arcodig, tükröződünk,
idő nincs, csak teljesbe font éden: el nem tűnt.
A mindig volt mélyéből feltörő, őserejű igazság,
ritkaság, titkokból felszökellő felfedés-energiák
hangja, viszontagság-alakok első helyét előző Egy,
most már égi szikár bizonyossággal reszkethetek, Veled –
s rév köde vagy, soha fel nem szálló, violaszín pára,
mégis tisztaság, éjből kisugárzó hajnalok tánca,
maga a lehetőség, kincsvágyó szemekben a reménylátás,
az idegentelen új érzése, derült lüktetés, igaz, gáláns,
sorolni fölös, nem tudom, nem lehetne –
nem létezhet lélegzetednél szebb zene.
