Ha azt kérdik tőlem, hogy hol lakom, akkor azt felelem, hogy Veszprémben, de, ha valaki azt kérdezi, hogy hova való vagyok, akkor azt, hogy szombathelyi. Ott születtem, ott nőttem fel. Ez a történet is ott esett meg, valamikor a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. A pontos évszámra már nem emlékszem. Talán nem is fontos.
Édesanyánk kórházban volt. Mivel apánk délutánonként vagy dolgozott, vagy bent volt nála, a kórházban, a háztartás ránk maradt, három testvérre. A takarítás, mosás, vasalás egyikünknek sem okozott gondot, hisz addig is be-besegítettünk. No, de a főzés! Húgom próbálta ugyan kézben tartani a dolgokat, tizenkét évvel fiatalabb öcsém és én pedig lelkesen „segédkeztünk”. Bár ne tettük volna. Egy alkalommal a rántott húst prézli helyett búzadarával paníroztuk be. Sütés közben azért már gyanítottuk, hogy valami nincs rendben, mert elég fura szaga volt. Olyan kemény lett, mint a beton.
No, de nem erről akartam írni, hanem a spárgalevesről.
Utólag, ha visszagondolok, spárga nálunk tényleg ritkán került az asztalra. Lehet, hogy felénk nem termesztették? Vagy nagyon drága volt?
Délután kettőre, rendszerint már mindhárman hazaértünk. Ilyenkor a húgom gyorsan főzött valamit, az öcsém — ha a kedve olyan volt —, megterített. Az a délután is így kezdődött.
— Ebéd! — harsant a kiáltás. Asztalhoz ültünk és húgom merni kezdte a levest.
Öcsém bizalmatlanul nézegette, szagolgatta a tányérjába kerülő sárga folyadékot.
Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy nem tudja, mi az a spárga.
Egyszer csak megkérdezte:
— Mi ez?
— Spárgaleves — felelte a húgom, és telemerte a tányérját.
— Ez miért spárgaleves?
Húgom egy pillanatig felnézett a plafonra, majd felállt az asztaltól, odament a beépített szekrényhez, kivett belőle egy gombolyag spárgát, a mellette lévő ollóval levágott belőle egy húszcentis darabot, majd azt szépen, lassan beleengedte öcsénk levesébe.
— Tudod! Ez olyan, mint a kőleves a mesében. Emlékszel? Abban sem ették meg a követ — szólt, majd visszaült a helyére.
Némán kanalaztuk a levest. Nem mertem a húgomra nézni, nehogy elnevessem magam. Öcsénk kiérezte a nagy csendből, hogy valami nincs rendben. Egyszer csak felkiáltott:
— Becsaptatok!
Elrohant az asztaltól. Amikor végre sikerült megbékíteni, csak ennyit mondott:
— Ezt még visszakapjátok!
Ebben pedig — a találékonyságát ismerve — mindketten biztosak is voltunk.
Legutóbbi módosítás: 2017.02.19. @ 16:55 :: Bojtor Iván
