Olyan sivár e táj, üvölt a kerge szél,
a múltnak árnya jár körül, nekem beszél.
Ezüst lámpás a Hold, lyukas fedél az ég,
a szívem egy vacak, kopott cserépfazék.
Tudom, fölém sosem terülhet oltalom,
hisz életem csupán egy üszkös romhalom.
E sorscsapás jutott nekem hát, Istenem?
A szép, szerelmi tűz hevét sem ismerem.
A pőre ég alatt az ember oly parány,
a tél nagy úr, fagyos lepelt terít ma rám.
Hideg gyötör, legyűr, lesújt a végzetem,
s talán magába szív a néma végtelen.
Legutóbbi módosítás: 2017.02.06. @ 17:00 :: Nagygyörgy Erzsébet