Én kilógok a sorsomból,
mint korhadó deszka rozsdás
szöge, amit a rút romlás
apránként rág, földig rombol.
A mindenség nyom, megterhel,
mint csillámló csillagkabát.
Eldobtak, mint megunt babát,
s találkozom így Istennel?
A végzet már engem kémlel,
lelkem kelyhe is széthullik,
s amíg el nem vész, csordultig
töltöm tiszta, szép reménnyel.
Legutóbbi módosítás: 2017.02.02. @ 18:16 :: Nagygyörgy Erzsébet
