Állott csönd sötétjéből előmerészkednek
a nappal fényénél eldugott apró titkok:
neszek, melyek világosban észrevétlenek,
éjszaka sejtelmesen bukkannak fel itt-ott
és, amidőn a lelkek megszentelt idején
takaródba gubózva vársz a kakasszóra,
esküdni mernél: mintha a komód peremén
hangosabban kezdene ketyegni az óra.
Bedugult füled mellett frissen keményített
patyolat párnahuzat illatosan roppan
és, ami egy percre valóban megrémíthet:
az elfáradt könyvszekrény felnyög a sarokban.
A vén cserépkályhában fehérre izzott fa
önnön pirosló narancsparazsába omlik,
szelet éhező szikrák diszkréten pattognak
‘s a kürtőn át szállnának egészen a Holdig.
Zengő üvegzajt motoszkál a villanykörte
( álmában egy légy összedörzsöli szárnyait
ahol lámpaoltáskor megszakadt a röpte )
Kis testgyakorlat: hártyákat zár, majd tágra nyit.
Élesednek a nappal eltunyult érzékek,
az ember megriad, képzeleg, megmagyaráz.
Tündérálmokat sejt az éjben a széplélek,
míg a rettegő féli: az éjben mi tanyáz?
Talán ez az éjszakai vakság erénye
( és ne kérdezd, de biztosan, így kell, hogy legyen )
a sötét ráhúzódik az ember fülére.
Míg varázslat jár körülötted, lábujjhegyen.
( 2017. február 11. )
Legutóbbi módosítás: 2017.02.16. @ 17:42 :: Schifter Attila
