Imola 1.
A front vészjóslóan közeledett. A zárdában élők — köztük az árvákon kívül, szép számmal bújtak katonaszökevények, zsidók — egyre nyugtalanabbak lettek.
A nővérek esti imára készülődtek. Páran a dormitóriumba húzódtak már, lefekvéshez készülődtek, amikor Anasztázia nővér, aki a rendház főnöknője volt, az Istentisztelet előtt valamennyi lakónak beszédet tartott.
— Testvéreim! Lassanként közeledik a front. Van, akiknek ez a felszabadulást jelenti. Hogy számunkra mit fog hozni a nem is oly távoli jövő, nem tudom. Akik esetleg még most el akarnak menni, természetesen bármikor útra kelhetnek. Senkit sem akarok tartóztatni. Aki úgy érzi, itt már nincsen biztonságban, mehet. Valamennyien Isten kezében vagyunk.
Többen mocorogni kezdtek a padokban, de mélységes csend volt a teremben. A rendházban nem csak az akkori felsőbb tízezer leánygyermekei kaptak nevelést. Nem pusztán csak „sikk” volt ide beíratni a még kamasz lányokat. Egyfajta belépőt is jelentett ez a későbbiekre nézve. Félig-meddig szakmát is kaptak kezükbe itt a középosztály lányai, mert ha nem avatták őket apácává, akkor tanári oklevéllel, elhelyezkedhettek valami gazdag, jónevű család nevelőnőjeként. A zárdának volt egy külön része, ahol az árva gyerekekkel foglalkoztak, illetve az olyanokkal, akik nehézsorsú többgyermekes családok ígéretes csemetéi voltak. Teljes ellátást, és oktatást kaptak. Ha felnőttek, vagy felszentelték őket, maradhattak tovább, illetve a rendház egy másik zárdájában nyerhettek elhelyezést. Akik meg nem maradtak, azoknak munkát kerestek és biztosítottak valamilyen egyházi iskolában.
Marika már majdnem ötödik éve volt a zárdában. Nem azért került ide, mert a családja nem bírta volna fizetni a neveltetését. Éppen ellenkezőleg. Jómódú földbirtokos családból származott. Szülei abból a meggondolásból íratták be ide, hogy a legjobb nevelésben és oktatásban részesülhessen. Nyaranta, persze haza ment a szülői házba, akárcsak a nagy ünnepekkor. Ez volt az első olyan karácsonya, amikor a zárdában kellett maradnia. A család biztonsági okok miatt nem vitte haza az egyszem lányt. Erősen foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy átköltöznek Kismartonba, Eisenstadtba, ahol a család egy távoli ága élt. Ám a helyzet nem kedvezett az áttelepülésnek. Ott is bizonytalanná vált minden. Mindebből Marika csak annyit tudott és érzékelt, hogy idén nem tölthette otthon az ünnepeket. Nem mintha nagyon bánkódott volna emiatt. Jól érezte magát a zárdában. Volt egy nagyon jó barátnője, Imola. Két évvel volt fiatalabb Marikánál. Egy elszegényedett nyolcgyerekes családból jött. Imola, mint a legfiatalabb lány, már gyerekként kitűnt az eszével. Egyik alkalommal a népiskola tanára beszélt a szülőkkel, hogy el tudja intézni, hogy Imola ne vesszen el, és tovább tanulhasson. Örömmel adták be a zárdába. Egyrészt azért, mert eggyel kevesebb éhes száj maradt otthon, másrészt legalább neki meglesz az esélye egy jobb, és boldogabb életbe kerülni.
Imola hamar összebarátkozott Marikával. Egy nyári szünetet is náluk töltött, Marika szüleinek házában. Most mind a ketten ott szorongtak a többi gyerekkel együtt, várták, mit hoz számukra a jövő.
— Mari, mi lesz velünk? — kérdezte Imola. — Te tudsz valamit a családodról? Biztosan kaptál levelet, meg pakkot is tőlük.
— Kaptam egy levelet, hogy azért nem mehetek haza, mert a helyzet azt nem teszi lehetővé. Készülődnek elköltőzni Ausztriába a rokonokhoz. Ha mindenen túl lesznek, akkor majd értem jönnek, és odavisznek engem is. A bátyám eltűnt valahol az orosz fronton. Egyedül vannak.
— Nálunk ennél rosszabb. Három testvérem katona, nem tudni róluk semmit. Két öcsém és a nővérem vannak otthon. Nehezen élnek, és várják ők is, mi lesz a sorsuk. Egyik nap a németek, és az őket támogató nyilasok uralják a falut és környékét, másnap már az oroszok. Ennivaló szinte alig van. Azt a keveset, amit sikerült eldugniuk, azt is elrekvirálták még a nyár végén. Azóta levelet sem kaptam. Ki tudja, mi lehet velük? Legalább valami hírt kaphatnák felőlük, de senki sem tud semmit. Ha vége lesz ennek a fejetlenségnek, azonnal megyek haza.
— Merre is laktok?
— Somogyban, a Balaton közelében. Hiába volt közel a tó, én csak egyszer fürödhettem benne.
— Ne keseregj — vigasztalta barátnőjét Marika. — Ha értem jönnek a szüleim, megkérem őket, hogy vigyünk téged is el a szüleidhez. De az is lehet, hogy eljössz hozzánk, amíg megtalálják őket.
Pár hét elteltével érezhetővé vált a harcok közelsége. Egyik pillanatban itt is németek, a másikban az oroszok uralták a környéket. Katonát szerencsére nem láttak még erre, a lakott területen kívül eset a kolostor, csupán azoktól kaptak híreket, akik a szükséges élelmiszert szállították a rendházba. De ezekből is már csak, azok vittek valamit is, akikben maradt némi emberség, hogy gondoskodjanak azokról, akik a zárdában ragadtak.
Egy éjszaka, váratlanul orosz katonák törtek rá a zárdára. Először csak német katonák után érdeklődtek, aztán elkezdték válogatni a fiatal lányokat. Hiába tiltakozott Anasztázia nővér, felrúgva minden írott és íratlan szabályt, erőszakoskodtak a nőkkel. Aki tiltakozni próbált azt vagy lelőtték a helyszínen, vagy félholtra verték. Az árvákat sem kímélték.
— Mari, gyere velem! — kiabálta Imola barátnőjének, amint felfogta, hogy mi is történik. — Tudok egy titkos ajtót, ahol kijuthatunk innét.
— Hova akarsz innét kijutni? Körül lehet véve az egész épület. Ha megpróbálunk menekülni, és észreveszik, azonnal lelőnek minket.
— Nem fognak észrevenni. Egy alagútba nyílik az ajtó, a szülőhegy oldalában van a kijárata. Ha odáig sikerül kiszöknünk, el kell jutnunk Győrbe. Onnét aztán meglátjuk, hogyan tovább.
Kihasználva a nagy fejetlenséget, ki tudtak menni, és meg is találták az ajtót.
— És mi van, ha zárva van? — akadékoskodott Marika, mikor már az ajtó előtt álltak. — Nem hiszem, hogy bárki is nyitva hagyta volna. Itt mindent zárnak, és a kulcsok Anasztázia nővér cellájában vannak. Ez a titkos ajtó sem lehet kivétel.
Mintha csak valakit szólítottak volna, három csapzott nővérrel találták magukat szemben.
— Egyedül vagytok? — kérdezte egyikük. — Nem látott senki sem benneteket, amikor ide jöttetek? — egy kulcsot halászott elő a köpenye zsebéből. — Gyertek utánam — szólította a többieket is. Ahogy már mindenki kívül volt, becsukta az ajtót és kulcsra zárta.
— Gyújtsatok gyertyát, hogy lássunk is.
Azzal mindegyiküknek egy-egy szál gyertyát nyújtott oda.
— Ne pazaroljuk el feleslegesen! — mondta az egyik nővér. — Jobb, ha egyenkint használjuk majd fel őket, ki tudja mennyi idő, amíg kijutunk innen.
Legutóbbi módosítás: 2017.03.18. @ 12:47 :: Avi Ben Giora.