Ment ez így darab ideig, de egyre közelebbről hallatszott az ágyúzás hangja. Mikor aztán a várost ostromolták, mintha itt a határban szólnának a fegyverek. Katonákat egyelőre nem láttunk. Se magyart, se oroszt. Egyik nap aztán megjelentek a sebesültek. Szanitécek kisérték őket és néhány fegyveres. A házba szállásolták el magukat, és a lakást átalakították kórházzá. Ripsz-ropsz kihordtak mindent, ami nekik fölöslegesnek tűnt, felállították az ágyakat, berendezték a műtő-kötöző helyiséget, minket Áron bácsi családjával egyetemben pedig kiraktak Imre félkész házába. Imre a nyáron fogott neki építkezni — szülői segítséggel —, így a háza már állt, tető fedi, a falai pirosban vannak még, ajtó-ablak nincs betéve, várja a tavaszt, addig jól kiszárad — mondják a hozzáértők. Ide kellett behúzódnunk. Az ablakok helyét kitömték szalmával, és deszkából készítettek valamilyen ajtóféleséget, úgy, hogy bedeszkázták, s csak egy nyitható részt hagytak, amin át bemehettünk. Igaz, így sötét volt bent, de jó hogy nem fújt át a szél. Nyomorúságos szállás volt, de legalább nem a szabad ég alatt tanyáztunk. Anyát „beosztották” sebesültet-beteget ápolni, segíteni a kötözéseknél, mosdatásoknál.
Jula nénit pedig odatették főzni a sebesültekre s a többiekre. Segítségül a faluból felküldtek két asszonyt. Ez a főzés még jól is jött, mert mi is részesültünk belőle. A főznivalót, a krumplit, hagymát, s egyebeket a faluban szerezték be, miután a mi készleteink kimerültek. Mondhatom, hamar kimerültek, hiszen nem ennyi ember számára szóltak.
Nem tartott sokáig ez a „boldogság”, ez az állapot. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy a tábor kórházastól, mindenestől eltűnt. Sok mindent hátrahagyva hirtelen mentek el. Fellélegezni nem sok időnk maradt, mert az oroszok megszállták a falut, s minket is. Hozzánk egy kisebb egység érkezett, mindent végigkajtattak, és addig egy fegyveres felügyelete mellett az udvar közepén várakoztattak. Fáradt voltam, fáztam és nagyon féltem, le szerettem volna ülni, de olyan hideg volt a föld, hogy rögtön fel is álltam.
— Hozok egy kabátot a gyermeknek! — szólalt meg apa oroszul.
— Tise! (Csend!) — kiáltotta a katona, aztán zavartan körülnézett. — Te beszélsz oroszul? — kérdezte aztán az anyanyelvén.
Az eredmény az lett, hogy rám terítettek egy köpenyt, odahívták a parancsnokot, akivel apuka hosszan beszélgetett. Betereltek később a konyhába, ahol már nem volt hideg és le is lehetett ülni.
— Elmondtam neki — válaszolt apuka a fel nem tett kérdésre —, hogy Kemerovóban voltam hadifogoly, három éven keresztül.
A főzés most is Jula nénire hárult, mi pedig mind a konyhában szorongtunk. Az Imre házába egy poszt fészkelte be magát, onnan tartotta megfigyelés alatt a környéket. Állt őr a pajta sarkánál is, meg az árnyékszék mögött. Elég kellemetlen volt úgy használni, hogy tudod, ott áll egy katona fél méterre a bódétól. De ez volt a legkisebb baj. Minden tartalékunkat felélték, s az állatainkat elrekvirálták. Se disznó, se tehén, még egy árva tyúk sem maradt utánuk. De legalább életben hagytak. A tiszt továbbra is szóba állt apukával, aminek az lett az eredménye, hogy a maradék ételt mindig nekünk adták. Saját házunkban, saját portánkon, a saját gazdaságunkban maradék ételre kényszerültünk! Ezt is elviseltük, de igaz tragédia volt számunkra, hogy apukát magukkal vitték, mikor tovább indultak. Tolmácsnak vitték.
— Maga fog nekünk tolmácsolni, ha megállunk egy faluban, meg a többiben. Vegye ezt a bakancsot, a maga cipője nem bírja a hosszas gyaloglást.
És mentek. Anya sírt, én is, de apa bíztatott, hogy hamarosan hazaengedik, mert jó ember a tiszt, otthon tanár volt. Mesélt néha civil életéről, ha olyan kedve támadt.
Így nyugtatgatott apuka. De mi nem nyugodtunk meg egy cseppet sem. Csak néztük, ahogy elnyelte őket a kanyargós hegyi út. Ott maradtunk árván, apa nélkül, családfő nélkül. Mindennek tetejében az éhség is meglátogatott! Kóboroltunk a kertben, a mezőn, mindenfelé csak akadjunk valami ennivalóra. Káposzta, karalábé gyökerekről kapirgáltuk le a földet, s rágtuk, ettük meg. Kimentünk az erdőbe makkot szedni, édesanyám és Jula nén’ megőrölve kenyeret sütött belőle.
Próbáltunk a faluban is valami ehetőhöz jutni, de nekik sem volt semmi ennivalójuk. Nem is tudom, hogyan éltük túl, hogy nem haltam éhen…
Valahonnan mégis került, ha nem egyéb, fagyott krumpli, malomsöpredék, elvermelt zöldség, s távoli vidékekről, ahol nem pusztítottak, s hordtak el mindent, hoztak gabonát. Persze nagyon drágán, de mindent megadtak érte, csak hozzák, csak adják.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: dr Bige Szabolcs-
