Hiába várom, hogy egyszer még
felhívsz, halk szavad elér,
és visszatér a remény, hogy mégis élsz;
csak a csend süvít, halott a Fény.
Becsaptál! Vége. Nem segít imám.
Könnyes emlék vagy a torz vigyorú lét
hazug „igazán” – te drága barát –
néma relikviám…
Csak rág és mar az emlék,
hallom, ahogy kértél: mesélj még!
És szelíd mosolyod, ahogy nemrég
még életre kelt fáradt-szép,
komoly arcodon…
Már a halál ül tort angyal-mosolyodon,
gyászos árnya röhögve átoson
dermedt homlokodon,
és én a semmit markolom –, az is rideg,
távoli, akár az örök hó
a végeláthatatlan ormokon.
Mit mondhattam volna „akkor” én…?
Hogy menj, és álmodd tovább
a tündérmesét, ha félsz…?
Már nem sietsz hozzám soha.
Átutazóként a múlt lett álmaid néma,
árvult otthona… Nincs már szerelem,
és könnyű, játszi fény sem táncol
a holtak zárt szemén.
Bár hinném: a Nagy Ég a vágyott,
boldog otthonod,
és átöleltek ott az angyalok…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:56 :: Gősi Vali
