Szikár termetét az élet megtörte, hajlott hátán cipelte a maga keresztjét: egy egész történelmet. Egy rossz szót soha nem szólt senkihez, maga volt a megtestesült nyugalom, jóság.
Emlékszem hófehér hajára, bajuszára, fekete kalapjára. Mi csak így neveztük: öreg nagyapa. A bátyám és én kicsi gyermekek voltunk még, napközben dédnagyapa vigyázott ránk, amíg a család többi tagja, szüleim és nagyszüleim kapálni mentek a mezőre. Ő már nem mehetett, gyönge volt, hisz’ kapált, kaszált, aratott életében eleget. Csöndesen éldegélte élete utolsó éveit. Este újra egybegyűlt a család az asztalnál. Nagyapó mindig megköszönte az elé tett vacsorát, amikor megette, letörölte vászonkendővel a bajszára ragadt ételmaradékot, majd lassacskán elvonult hátsó, kicsiny szobájába. Mi még majszoltuk a mézes kenyeret, kortyoltuk a frissen fejt meleg tejet, aztán sietve mentünk a szokásos esti mesére. Lassan, félve léptünk be a szobájába, nehogy megzavarjuk imájában. Szinte lábujjhegyen lopakodtunk, halkan nyitottuk az ajtaját: Talán elaludt, s nem is ébred fel többé — gondoltuk. De ő ott ült a félhomályban, az ágya szélén: ránk várt.
— Egyem meg a kis szíveteket! — üdvözölt nem titkolt örömmel.
Tekintélye csöndet parancsolt, pajkosságunk alábbhagyott, nem szólt, csak várta, hogy megnyugodjunk. Leültünk mellé, az ágya szélére. Szobája kevéske bútorzata két ágy, mellettük egy-egy éjjeliszekrénnyel, az egyiken a Biblia. A sarokban kis kályha, amelynél télen melegedett, a másik sarokban egy barna karosszék. Az egyik ágyon ő feküdt, a másik hosszú-hosszú évek óta üresen állt. A belevetett párnát, dunyhát édesanyám időnként kivitte a tavaszi vagy nyári napsütésbe, hogy a puha tollakat jól átjárja a Nap melege schweiz-libido.com/. Aztán mind a kettőt felpaskolta, visszavitte a szobába, szépen sarkosra hajtogatta a vastag tolltakarót, és leterítette egy háziszőttes, puha vászonnal. A terítő sarkába egy monogram volt varrva: K. Zs.
Az üres ágy fölött egy fiatalasszony fényképe függött. Barna haja kontyba fogva, arcvonásai szabályosak voltak, pici szája mosolyra húzódott. Szeme sugárzása valami megfejthetetlen örömöt és bánatot tükrözött. Akinek a neve a takaróba varrva, és képe a falra akasztva állt ott, nem más, mint dédnagymamám. Öreg nagyapa arcára fájdalom ült ki fiatalon elhunyt felesége képmása láttán. Ő talán tudta jól, mitől derűs és mégis bánatos a nagymama szeme, mint ahogyan csakis ő tudhatta, milyen terhet kell cipelnie, amit majd magával visz a sírba. Mi soha nem mertük kérdezni, ő soha nem beszélt bánatáról. Inkább mesélt: olyan csodákat, történeteket, melyeket akkor nem tudtam megfejteni, mese-e vagy valóság, megtörtént-e vagy akkor találta ki? Lenyűgözve hallgattuk, majd jó éjszakát kívánva vidáman távoztunk.
Ahogy cseperedtünk, s ő egyre gyengébb lett, nehezen tudott bánni velünk: csibész kis csínytevéseinkkel megpróbáltuk becsapni, elbújni előle, miközben ő ránk vigyázott. Tudta, amit mi gyermekésszel nem: az ő felelőssége, ha bajunk esik, amíg a szüleink távol vannak. Egy hosszú, fárasztó nap után, amikor a többi felnőtt hazatért a kapálásból, öreg nagyapa így szólt édesanyámhoz:
— Te Ibolyka, én mán nem bírok a gyerekekkel. Elkanászodtak.
Attól kezdve édesanyám maradt otthon. Nem csak ránk vigyázott, nagyapóra is. Hiszen már nyolcvanas évei derekát élte, mellette kellett lenni, egyre többet gyengélkedett, és mi egyre ritkábban mentünk be hozzá a szokásos esti mesére, ő korán elaludt. Míg napközben a hatalmas tornácos ház előtt játszadoztunk, vagy elbújtunk a szénáscsűrben, vagy a kukoricás kasban, addig nagyapa a ház előtti szőlőlugas árnyékában üldögélt barna karosszékén, kezével görbebotjára támaszkodva.
Elmúlt a nyár, jött az iskola. Egy napon vidáman nevetgélve jöttünk hazafelé, amikor egy utcabeli fiúcska rohant elém:
— Meghalt a dédnagyapád! — Tíz éves voltam akkor. Arcomra fagyott a mosoly, rohantam hazafelé, be a házba, kiabálni akartam, mint mindig:
„Megjöttem!”
De akkor nem tettem. Néma csend fogadott. A férfiak a tornácon lévő nagy asztalnál ültek csöndben, a hátsó kis szoba felől zokogás hallatszott. Félve közelebb merészkedtem, mint régen. A félig nyitott ajtón bekukucskáltam. Az ágy mellett nesztelenül sürgölődő asszonyok lassan befejezték a munkát: a halott öltöztetését. Nagyapó már tiszta ünnepi ruhában, mozdulatlanul pihent ágyán, örökre elaludt. Az egyik asszony észrevette kukucskáló buksimat, halkan kiutasított:
— Menj ki innen, ez nem gyereknek való látvány!
Testét a tisztaszobába vitték át. A ravatalozó asztal fehér terítője fekete gyászszalaggal volt körbevonva, a koporsó hófehér selyemmel bélelve. Ott virrasztottak fölötte, majd kivitték a temetőbe örök nyughelyére, a felesége mellé. Sokáig féltem abba a szobába bemenni. A testét elvitték, de a méltósága ott maradt. Egy napon édesanyám azt mondta:
— Ne félj, kislányom, hisz ő nem bánt téged! Nagyon jó ember volt!
Évek múlva, felnőtt fejjel tudtam meg, milyen értékes meséket mondott nekünk: történeteit, írásait ráhagyta az utókorra.
Miskolc, 2011. április 16.
Legutóbbi módosítás: 2017.03.18. @ 14:47 :: Karászi Edit
