Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren egy faluban élt egy öregember.
Olyan vén volt, mint a postaút, vagy talán még annál is vénebb.
Egymagában éldegélt, nem volt senkije. Egész nap a házacskája előtt üldögélt a padon és a járókelőket nézte.
Amikor megunta a nézelődést, bement a kicsi házba.
A konyhában állt egy nagy asztal, és ennek az asztalnak volt egy fiókja. Másnál talán itt tartották az evőeszközöket, de az öregember ide rejtette a bukszáját és néhány, számára fontos kacatot.
A bukszában csak egyetlenegy kicsi tallér lapult. Nem kellett attól tartani, hogy valaki is ellopja az öregember pénzecskéjét.
Különben is mindenki úgy tudta, olyan szegény, mint a templom egere. Minden nap a szomszédok vittek neki egy kis maradékot, hogy éhen ne haljon.
Akár egész napra is nyitva hagyhatta háza ajtaját, ide bizony tolvaj nem tette be a lábát. Messzi környékről híres volt a szegénysége.
Egyik este, ki tudja, miért az öregember elővette a bukszáját, és amint kinyitotta a kicsi tallér megszólalt:
— Öregapám, elmegyek világot látni, s addig nem jövök vissza, amíg ide nem csábítok kilencvenkilenc aranytallért. Kérlek, engedj utamra, és ne próbálj visszatartani!
Az öregembernek nem nagyon tetszett, hogy az egyetlen tallérja is elhagyja, de látta, úgysem tudná visszatartani, ezért szomorúan mondta:
— Menjél csak, ha annyira menni akarsz. Hiába is akarnék, úgysem tudnék venni rajtad semmit. A boltos kinevetne, ha egy tallérral állítanék be hozzá. Akkor meg minek unatkozzál egyedül a bukszámban.
A kicsi tallér kiugrott, majd búcsút intett az öregembernek.
— Isten áldja, öregapám! — köszönt el tőle, és legurult az asztalról, egyenesen az ajtó felé vette az irányt. — Ne szomorkodj, hamarosan visszajövök sok-sok arany testvéremmel.
— Jó utat! — kiáltotta utána az öregember, s kiment egészen a kapuig. Onnan figyelte kicsi tallérját, míg az végképp eltűnt a szeme elől.
Nagy csönd lett a házban. Az öregember nagyon bánkódott, hogy egyetlen tallérja is elhagyta. Most már házán kívül valóban nem volt semmije. Üresen árválkodott a buksza, és semmi esély nem volt arra, hogy valaha is szépen csengő tallérok csilingeljenek benne.
Az öregember azon gondolkodott, hogy valakinek odaajándékozza a bukszát, akinek van mit belerakni.
Közben a kicsi tallér gurult, gurult erdőn, mezőn keresztül, megállás nélkül.
Kicsike volt, ezért senki sem vette észre a fűben. Meg különben is, ha meg is látták volna, ki az a bolond, aki lehajolna érte. Az emberek sajnálták a fáradságot, inkább átléptek rajta.
Nem is bánta ezt, hiszen nagy tervei voltak. Nem akart ő akármilyen ember kezében kikötni. Minden vágya volt eljutni a király várába, és szerencsét próbálni. Tudta jól, a kincstárban rengeteg aranytallér van. Csak egyszer tudjon közelükbe kerülni, biz’ Isten valamennyit elcsábítja és elvezeti őket az öregemberhez. A király úgysem tudja, mennyi aranytallér van a kincstárában.
Három éjjel, három nap gurult megállás nélkül. Negyedik nap reggelén a ragyogó napsütésben megpillantotta a várat egy égig érő, magas hegy tetején. Olyan magasan volt a vár, hogy éjjel tornyai a csillagokat súrolták. Ha nem vigyáztak a csillagok a tornyokba beleakadtak. Szegény Holdanyónak hosszú ideig tartott kiszabadítani a beleakadt csillagot.
A kicsi tallér megállt a hegy lábánál. Sokáig nézte a várat. Olyan fáradt volt, hogy alig bírt megmozdulni, nemhogy felgurulni a hatalmas kapuig. Három kapun lehetett bejutni a várba. Az első vasból, a másik ezüstből, a harmadig pedig aranyból volt, és mindegyik kaput vadállatok őrizték.
Egy kicsi tallér nem szívesen látott vendég a várban. A bent lévők aranyhoz, ezüsthöz szoktak, nem bajlódtak némi aprópénzzel.
Ennek ellenére mindenáron be kell jutnia, hogy sok pénzt vigyen haza öregapónak.
Amint ott törte a fejét, váratlanul egy hatalmas madár szállt melléje.
— Mi a gond, kicsi tallér? — kérdezte a madár.
— Be szeretnék jutni ebbe a várba. Csak azt nem tudom, hogyan? — válaszolta.
─ Bizony nem könnyű bejutni ide. A vadállatok mindenkit széttépnek, aki megpróbálja. Én szívesen segítek, ha kihozod nekem tojásaimat, amit a király ellopatott a katonáival. Ha teljesíted kívánságomat, életem végéig szolgálni foglak.
Szegény kicsi tallér, megígérte, hogy segít a nagy madárnak.
Ekkor a madár csőrébe vette, s felrepült vele egészen az égig. Olyan magasan voltak, hogy onnan fentről a Föld egy parányi sárgolyónak látszott.
Meg is ijedt a kicsi tallér. Ha a madár ilyen magasról leejti, akkor belőle semmi sem lesz, úgy összetöri magát a köveken.
Pedig a madárnak ez volt a szándéka. Még mielőtt tiltakozni tudott volna, a madár kinyitotta a csőrét, és elengedte. Repült, repült ki tudja meddig. Talán három napba is beletellett, mire földre ért. Szerencséjére egy sátor tetejére huppant, s onnan kényelmesen legurult, éppen egy ott strázsáló katona lába elé. Az őr nagyon meglepődött, amikor meglátta. Először azt hitte, valaki aranytallérral dobálózik, de amint meglátta, hogy csak egyetlen kicsi tallér, mérgesen elhajította. A trónterem előtt lustálkodó kutya bundájába esett. Az eb kullancsnak vélte, megpróbálta lerázni. Sokáig rázta magát, ugrált, futkosott, de a tallér olyan mélyen beleesett a bundájába, hogy nem lehetett megszabadulni tőle. Ez a kutyát nagyon felmérgesítette. Mérgében beszaladt a trónterembe, ahol a király meglátta, hogy valami baja van. Azonnal utasította a hoppmestert, hogy tüzetesen vizsgálja át a kutyát.
Az egy aranyfésűvel fésülgetni kezdte a bundáját, s egyszer csak valami koppant a padlón. Nem volt más, mint a kicsi tallér.
— Nini, ez meg hogyan került ide? — kérdezte a hoppmester csodálkozva.
— Legalább arany? — kíváncsiskodott a király.
— Felséges királyom, sajnos ez csak egy vacak kicsi tallér. Rézből van. Értéktelen. Még egy aprócska cukorkát sem lehet venni rajta. Javaslom, hajítsuk ki az ablakon!
— Azt már nem! — ugrott fel dühösen a király, akiről azt kell tudni, nagyon zsugori volt. Minden garast a fogához vert. — Vigyétek a kincstárba és tegyétek a három madártojás mellé. Holnap úgyis feltörjük a tojásokat és megnézzük, mi van bennük. Állítólag mindegyikben egy-egy világ található. Az elsőben van a fiatalság világa, a másodikban az egészség, és a harmadikban a gazdagság. Aki ezt a három tojást birtokolja, az örökké fiatal és egészséges lesz. Házába pedig sohasem költözik be a szegénység.
— Ez kell az öregembernek — örvendezett a kicsi tallér. — Ha megszerzem a három tojást, mi leszünk a leggazabbak a környéken. Mindig lesz elegendő pénz a bukszájában. Én sem árválkodom egyedül.
A madár megígérte, hogy élete végéig szolgálni fogja. Majd készítenek neki egy kényelmes helyet az öregember házában, ahol ellehet a tojásaival.
Csak azt nem tudta, hogyan hozza ki a három tojást a várból. Kifelé is a kapuban strázsálnak a vadállatok, és ugyanúgy veszélyesek, mint befelé.
Volt ideje gondolkodni egész éjjel. Mellette a tojások békésen aludtak.
Már pirkadni kezdett, amikor a kicsi tallér megrázta az egyik tojást, akiben a fiatalság lakott.
— Szökjünk meg — mondta neki.
— Ugyan, miért tennénk ezt? — kérdezte a tojás álmosan. — Hagyjál aludni! Nagyon jó helyünk van itt. Még a nagy madár fészkében sem volt ilyen jó sorunk.
— Holnap feltörnek és megsütnek bennetek a királynak reggelire.
— Ezt te honnan tudod?
— Hallottam, amikor idehoztak. Ha igyekszünk, sikerülni fog.
Ezt meghallván a felébresztett tojás megijedt. Egy kis gondolkodás után, szólt a társainak, akik először kételkedve fogadták a javaslatot. Főleg az a tojás volt durcás, amiben a gazdagság lakott. Hallani sem akart róla, hogy itt hagyják a kincstárt. Végül a fiatalság és az egészség meggyőzte.
Csak azt nem tudták, hogyan induljanak el?
Végül a kicsi tallér azt javasolta, majd ő mutatja az utat. Úgyis értéktelen és senkinek nem fog szemet szúrni, ha kigurul a kincstárból, hogy kifürkéssze, merre lehet meglógni a várból.
Így is lett. Óvatosan kisurrant az ajtón. Szerencsére az őr az igazak álmát aludta.
— Gyertek nyugodtan! — intett a tojásoknak.
Szabad volt az út a vár udvarára. De kapun át nem mehettek a vadállatok miatt.
— Felmászunk a vár magas falára, és egyenként leugrunk — mondta a kicsi tallér.
— Az nekünk nem jó — riadtak meg a tojások. — Ha leugrunk, akkor azonnal a nyakunkat törjük. Tán mégis csak jobb lesz, ha most szépen visszakullogunk a kincstárba.
— Ez eszetekbe se jusson! — szólt rájuk mérgesen a kicsi tallér. — Gyertek csak utánam fel a vár magas falára, majd meglátjátok, mi fog történni!
A tojások nem nagyon értették a kicsi tallért, ennek ellenére mégis követték. Amikor felértek, a kicsi tallér elkiáltotta magát:
— Hol vagy, madár?
Félő volt, ha a király katonái meghallják, fellármázzák az egész várat. De most is szerencséjük volt. Senki nem hallotta meg a madáron kívül. Nem volt nehéz meghallani, hiszen a közelben gubbasztott egy magas fa ágán.
Amint meglátta az épségben lévő három tojását, mindjárt csőrébe akarta őket kapni, s elrepülni velük az erdei fészkébe.
— Nem úgy van ám, te madár! — kiáltotta el magát a kicsi tallér. — Azt ígérted nekem, ha kihozom tojásaidat, akkor életem végéig szolgálni fogsz. Ha most becsapsz, fellármázom az őrséget, és a katonák lelőnek nyilaikkal.
— Jaj, csak azt ne tedd! — rimánkodott a madár. — Bocsáss meg, hogy örömömben megfeledkeztem ígéretemről. Mit parancsolsz, édes gazdám.
— Vigyél most azonnal bennünket az öregember házához, és ezentúl lakjál mindig velünk!
A madár csőrébe fogta a három tojást és a kicsi tallért. Meg sem álltak a kicsi házig. Ott az öregember kezét összecsapva kérdezte:
— Megkerültél, rossz pénz?
— Meg ám — húzta ki magát büszkén a kicsi tallér.
— Hol az a nagy gazdagság, amit ígértél?
— Ihol, ni! — mutatott a három tojásra.
Az öregember hangosan nevetni kezdett.
— Ez az a nagy gazdagság? Legfeljebb egyszer jóllakhatok belőle.
— Ezeket nem megenni kell, hanem minden nap megsimogatni. Csak próbáld meg. Itt ez az első tojás, amiben lakik a fiatalság, a másikban az egészség, a harmadikban meg a gazdagság.
Az öregember hitte is meg nem is, amit a kicsi tallér mondott. Úgy határozott, hogy tesz egy próbát. Megsimogatta az első tojást.
Lássatok csodát, az öregemberből azonmód egy dalia lett. Amint megérintette a másodikat, arca kipirult, s olyan egészséges lett, mint a makk. A dalia a harmadik tojást már csak kíváncsiságból is megsimogatta. Nem kellett sokáig várnia, a pici ház úgy megnőtt, hogy még a legmódosabb gazdának sem volt ilyen nagy hajléka.
Eltűnt a szegénység a házból. Az öregemberből lett ifjú daliának mindene volt, amit csak akart. A pénztárcájában mindig rengeteg aranytallér csilingelt. Örült is a kicsi tallér, hogy soha nincs egyedül. Mindig volt beszélgetőtársa, akivel eldiskurálgathatott, ha úgy hozta a kedve.
A madárnak a kert végében építettek egy fészket, ahol boldogan lakhatott, míg meg nem halt.
Az ifjú dalia hamarosan talált egy szép, takaros leányzót, s megkérte a kezét. Nem kellett sokat várni a lagzira, mert a lány boldogan igent mondott. Megismerkedésük után három hétre összekeltek, és olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy az egész falu hivatalos volt rá.
Én is ott voltam. Ha nem lettem volna ott, akkor honnét tudtam volna ezt a mesét?
Itt a vége, fuss el véle!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Apáti Kovács Béla
