A húsvét ünnepe, a feltámadás öröme indította útnak Lőrincet. A völgy kitárulkozott előtte, ahogy a tetőről lenézett. Ott terpeszkedett házaival, udvaraival, kertjeivel a falu is, tobzódva a tavaszi fényben. A férfi gyönyörködve nézte. Hónapok óta készült erre a hazalátogatásra. Otthonától a sors messzire vetette, s a nagyváros beszippantotta. Nem volt oka panaszra, hiszen dolgozhatott, pénzt kereshetett, emberek vették körül, de mégis egyedül érezte magát, s idegennek. Ezért örvendett a szíve ennyire a hazai táj láttán. Mélyeket lélegzett, beszívta a bódító tavaszi illatokat, s megindult lefele a hegyről, a falu felé.
Ez a lelkes hangulat nem is hagyta el, ameddig az első házakig nem ért. Díszesebb portára emlékezett, s mit talált, nem ismerte meg.
„Vajon jó helyre jöttem?” — tanácstalankodott.
Csak nézte a poros utcát, a házakat, s úgy tűnt, mintha a falak összementek volna, mintha süppedtek volna bele a földbe, a kerítések is alacsonyabbak, az ablakok pedig kisebbek lettek. Még a gyalog kapu is alig akkorának látszott, mintha gyermekek számára emelték volna, felnőtt ember csak meggörnyedve léphetett be rajta.
„Amott van az iskola!” — eszmél fel Lőrinc.
„Megnézem, ki most a tanító?” — vette az irányt az iskola felé.
Az iskolaépület is bizony csalódást okozott megrokkant voltával, a hulló vakolattal, a repedezett ablakkereteivel. A fiatal tanító ellenben rácáfolt a környezet által sugallt szomorú hangulatra. Mosolygós, vidám ember fogadta a bekopogó vendéget.
— Kerüljön beljebb, kedves!” — fogadta Lőrincet a tanító. — Minden embernek, aki betér hozzánk, minden látogatónak örvednek, s ezt őszintén mondom!
— Mégis minek örvendezik ennyire? — kötözködött Lőrinc.
— Kicsinység, de nekem sokat ér!
— Mi lehet az?”
— Csak annyi, hogy egy emberi lélek kíváncsi rám, és arra veszi magát, hogy meglátogasson, s meghallgasson.
— És mi mondanivalója lenne egy ilyen emberi lélek számára?
— Hát, hogy örvendezzünk együtt a szép tavasznapnak.
— S még?
— A fénynek, mely beragyogja a lelkünket, mert kicsiny emberpalántákat nevelhetünk.
— Szép dolog!
— Az a szép, hogy jönnek buzgón, s a tavalyihoz képest többen.
— Mifélék az újak? — nőtt meg a kíváncsiság Lőrincben.
— Könnyen örvendő, s könnyen búnak ereszkedő városi népek.
— Itt meg mit keresnek?
— Megszöktek a városi nyüzsgés elől. Művész lelkek: az ember olyan íróféle, s a felesége festő. Engemet is le akar festeni.
— Hagyja?
— Mondtam, fesse a gyermekeket. Ők az érdekesek, a fontosak.
Ezzel ment is tovább Lőrinc, végig a kanyargós úton, venné számba a pusztuló, s az újra kivirágzó portákat. A vidám tanító szavai kísérték: „a gyermekek, ők a fontosak!”
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: dr Bige Szabolcs-
