Istentelenek Istene, Jó Uram!
Vádollak.
Vádollak ezért a lehetetlen és célját be nem töltő teremtésért, ami az ember. Nem értettelek a kezdetekkor sem, és nem értelek azóta sem. Lázadásom hűségem, és nem valami istentelen szándék, mint ezeké, akiket szeretsz. Bizony mondom, soha nem lesznek képesek betölteni akaratodat, ami ismeretlen előttük, és ahogy látom ismeretlen is marad míg a világ világ, és az élet örök.
Nem kenyerem a sok beszéd, a tettek beszélnek helyettem. Látod, mit tettem s hozz ítéletet felettem, felettük.
Adtam nekik új istent, a mammont, és építtettem velük új templomot. S lám mily jól érzik magukat így. A pénz hatalma és a tőzsde ajtaja megannyi hívőt és papot szült tenéked. Kedved nem leled bennük jó Uram? Nem csodálkozom.
Fortélyom egyszerű, a hiúságra, a lustaságra és az önzésre épül, és célba talál mindannyiszor. Nincs itt, ki a keresztfán meghalna érted, higgy nekem. Kegyelem nekik, miért, minek?
Nem is értik mit cselekedtél, piaci csecse-becse lett fiad, nyakukban díszeleg láncon, s imádkozásuk a félelem szülte szó, nem igaz beszéd, s még a gyóntató atya is (megjegyezem, ki nevedet érdemtelenül bitorolja), csalárd és becstelen.
Asszonynépet nem illetnek — ugyan! —, csak hazudnak, s isteni képmásukban tetszelegnek, pénz éhségük csillapíthatatlan, szövetséged felcserélték a világi hatalmakkal, visszaélnek ifjak hitével, nincsen kivétel, vesszenek! Látod saját várat és házat építettek, s házukban a vámosokat hizlalják, a világnak uraival üzletelnek, s kontinenseket küldenek halálba, mérlegükön a nyereségvágy diadalt arat. Zsarnok sarlatánok bitorolják világod, s én mondom, a szemfényvesztést jobban értik, mint azt valaha is gondoltam volna. Mesterük lettem s jó tanítványokká váltak.
Ó Uram, ne mondd nekem, hogy az ocsú között válogatván ott oly magot találsz, mi sarjadzik békére, jóra, bölcsességre. Nézd gondolataikat, mikor imára kulcsolt kezükkel, térdepelve hamiskodnak. Minden kérésük, fohászuk önös lepelbe bujtatott érdek, én mondom, félnek, s hitüket is e rettegés kovácsolja. A jóra nem hajlanak, s fegyverüket minden nap kiélesítik testvéreik ellen.
Uram, vádollak teremtményedért, s a pokol, mit kezemre adtál eszközül, hogy elrettentsen, mára kéjes élvezetes hely szemükben, a malaszt s a menny, a kegyelem nem kell szívüknek, unalmas hely — mondják — s büntetlenül bűnöznek s kegyetlenül.
Bevallom, én elfáradtam, s míg korábban kísértésem élvezet volt, hogy bizonyossá tegyem szemedben, az ember nem lehet isten, sem istennek, neked tetsző lét, most azt mondom, oldozz fel! Oldozz fel, s vedd el tőlem eme munkát, mert a tanítvány mesterré lett, s oly gonosz erővel űzi eme mesterséget, mi az ördögénél is ördögibb… Még lázadó szívem is háborog belé.
Mesterem, a teremtésben, az öröklétben ki vagy, s szeretsz, mutasd meg nekem, ha tévedek, hogy az emberben mégis van fikarcnyi jó, s akkor nem kísért önnön szellemem. Csak egyet mutass nekem, a történelem útjain az évezredek napjaiból emelj ki szelíden csak egyet, ki tiszteli a Rendet, s ki valóban képmásodra teremtetett.
Én hiszek benned, Uram, de nem hiszek teremtményedben. Ez lázadásom, belátom bűnöm, de kérlek add, hogy enyhüljön haragom, én magam is reménykedem, hogy egy napon majd a Végzet felfedi előttem igaz törvényed, s szándékod, s tisztává teszed kezem, s ha akkor ember még lesz, csodádat s csodáját megismerhetem.
Bocsáss meg, Jó Uram, e levélért, a béklyó, mi megkötöz, kemény rabiga.
Én magam is várom a szabadulást!
Örökre hű szolgád maradva, lázadásom ellenére is fiad, barátod, csodálód:
Lucifer
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: kátya portoro