Az idős Belkó atya felszentelése előtt évekig festészetet tanult Firenzében. Az Úr szolgálata mellett szentképeket, ikonokat festett, de tehetős megrendelőknek családi portrét is.
Velem már ministráns koromtól foglalkozott, mert érdemesnek tartott rá. Az elején csak a takarítást és ecsetmosást gyakoroltam, de pár hónapra rá már rajzolhattam szénnel. Ünnepnap volt, mikor először foghattam festeni is ecsetet a kezembe.
Gyakran látogattam Jani bácsit, a keresztapámat, mert megengedte, hogy a szegények koporsójára belülről ájtatos képeket pingáljak; — az elhunytnak már mindegy — mondta. Ugyanis asztalosmester volt.
Mi a Malom utca elején laktunk, keresztapám a két lányával meg a végén, ahol tavaszonként, ha megdagadt a Zala, vízbe lógott a telkük lába.
Jó volt náluk lenni, és jó volt nézegetni Icát, amint tesz-vesz, hajladozik az álomszépen duzzadó blúzában. Anna húga, szegény, viszont kis csenevész, szürke bőrű, fakó hajú leányka volt; messziről sovány egérnek néztem. Ica csak négy évvel volt öregebb nálam, de apjának s húgának is főzött, mióta anyját elvitte a spanyolnátha. Az viszont nem tetszett, hogy időnként bejött a ficsúr Bodó Ede kárpitos, aki keresztapámnak afrikkal kitömte, s felöltöztette a kész bútorokat.
Múltkor éppen lovat festettem egy öreg huszár koporsójára, amit Ica csodálattal nézett, mikor bebillegett a kárpitos, s a vállamra ütött.
— Na, öcsi, hogy ityeg, a fityeg? — Még jó, hogy ecset volt a kezemben, s nem bicska. Ica csak mosolygott, aztán a kárpitossal összehajolva nézegette a heverőre hozott mintaszövetet.
Igazából nemcsak Ica miatt jártam oda, hanem később tanoncként is szívesen hallgattam Jani bácsi háborús kalandjait. Gyakran mesélt, míg megkötött az enyv a munkán a prés alatt, vagy gyalulás után, mikor már a zsákba tömtem a forgácsot, amit gyújtósnak szoktam hazavinni.
Nagypapa mesélte, hogy keresztapámmal tizennégyben önként rukkoltak be hazát védeni, holott már túl voltak a legénykoron, s azt is, hogy előtte bementek Egerszegre a fotográfushoz, emlékképet készíteni. De azt már Jani bácsitól tudom, hogy utána még alig sötétedett, már zárkában ültek duhajkodásért. Pedig csak egy búcsúfröccsre mentek be a Zöld Disznóba.
Keresztapám a negyedik hegyi tüzérekhez került, s az európai csataterek után a századukat Palesztinába vezényelték. Izgalmas volt, ahogy mesélte, mikor a Negev sivatagban a szekérre rakott, szétszedett ágyukat flegmán vonszolják a bivalyok, s hiába is verték őket, akkor sem akarták szaporázni a patájukat. Na meg volt ott még vagy tízezer teve is, akik a vizet vitték a seregnek. Volt egy szomorú része is a történetnek: Andris barátjáról beszélt, aki mikor tizenhat májusában bevonultak a Jaffa kapun Jeruzsálembe, könnyezett a boldogságtól. Ugyanis, ami addig számára súlytalan, ájtatos zsidó kívánás volt, hogy „jövőre Jeruzsálemben”, tényleg megvalósult. Tragikus, hogy rövidre rá hősi halált halt, s azóta nyugszik a Sion hegy déli lankáján. Szegény, biztos nem így képzelte, hogy „jövőre Jeruzsálemben”.
Már régen vége volt a háborúnak, mikor Jani bácsi tizenkilencben néhány bajtársával Aleppón keresztül Konstantinápolyba vergődött. Aztán sokhónapos várakozás után egy teherhajóval értek Triesztbe. Onnan kalandok után akkor érkeztek haza, mikor Kun Béla uralma már az utolsókat rúgta.
Idehaza Jani bácsira akkor virradt a szerencse, amikor a báró a főorvos barátjánál meglátta az almáriumot, amit keresztapám készített. Annyira megtetszett neki a remek darab, hogy utána csak vele dolgoztatott.
Már két éve voltam inas keresztapámnál. Éjjelente Icáról álmodoztam, nappal meg a szekrényeket, s komódokat festettem a megrendelő kívánsága szerint. Már rég csak ilyen munkát végeztem, mert az sok pénzt hozott. Már elterveztem, hogyha nagykorú leszek, elveszem Icát feleségül.
De nem így lett.
Már egy hónapja voltam segéd, de még nem mertem megkérni Ica kezét. Mindig másnapra halogattam. Egy nap éppen felpingáltam pár galambot egy nászágy oldalára, mikor a mester rám kacsintott.
— Ez Icának lesz az esküvőre.
— Ki a vőlegény? — kérdeztem, de elszorult a torkom.
— Ismered, Bodó, a kárpitos. Legalább nem csak vőm lesz, hanem az üzletbe is betársul.
Pár napra rá keresztapám végleg elengedett, sőt pénzt is adott, míg megvetem a lábam Pesten. Még átmentem elbúcsúzni Belkó atyához. Nagyon meghatódott, de tudta, a környezetváltozás lesz a legjobb gyógyír a számomra. Nem csak tanácsot, hanem ajánlólevelet is adott Pestre, a piarista atyákhoz. Azt csak én tudtam, hogy sosem térek vissza a faluba.
Már két éve éltem a fővárosban. A kezdet nehéz volt, de idővel egyre keresettebbek lettek a képeim, s Ica arca végleg kifakult álmaimból. Egy nap éppen befejeztem egy Szent Kristóf képet, mikor nagypapa táviratozott, hogy Belkó atya elhunyt.
Odahaza mit sem változott a világ. Tán csak annyit, hogy amikor a temetés után beköszöntem Jani bácsihoz, a műhelyben két idegen arcot láttam. A férfi bemutatkozott, hogy ő Józsi, költő és Ica új férje. Én nem mutattam, hogy meglepődtem. Én tudtam, hogy lIca férjezett, de hogy, kettőt is vehet? Később kiderült, hogy tévedtem. Ica elmesélte, hogy Bodó Edétől elvált, mert kiderült, Ede nem a nőket kedveli.
Aztán majd hanyatt estem a másik meglepetéstől, mert a másik ismeretlen, egy szép hölgy, nem is idegen, hanem Anna, Ica húga, a hajdani nyeszlett egér. Mintha villám vágott volna belém, hirtelen forróság öntött el, s csak dadogtam valamit, Anna meg mosolygott, s csillogott a szeme, mintha őt is megérintette volna az istennyila szele.
Mint a mesében. Két hónapra rá hazaköltőztem a városból, mert Anna is úgy érezte, hogy az Úr egymásnak rendelt minket.
Legutóbbi módosítás: 2017.04.01. @ 13:25 :: kisslaki
