Ion Creangă: Cinci pâini
Öt kenyér
Koosán Ildikó fordítása
Két ember, akik már ismerték egymást, elindultak egyszer nyáron közösen egy útra. Az egyiknek volt a tarisznyájában három, a másiknak két kenyere. Egy idő után, mivel megéheztek, megpihentek egy szomorúfűz árnyékában egy gémeskútnál, kivették a tarisznyából mindketten a kenyerüket, amit magukkal hoztak, hogy együtt egyenek, s jobb étvágyuk legyen az evéshez.
De alig vették ki a kenyereket a tarisznyából ott termett egy ismeretlen harmadik vándor, aki követte őket és megállt mellettük jó napot kívánván. Ezek után megkérte őket, adjanak neki is valamit enni, mert nincs semmi útravaló nála, és hely sincs, ahol vehetne.
– Tessék csak jó ember, lakmározzon együtt velünk, mondta a két vándor az öreg utasnak; mert az Isten könyörületes! Ahol ketten esznek, jut a harmadiknak is.
Az öreg utas éhesebb volt, mint ők, nem várt további kínálásra, leült a másik kettő mellé, s enni kezdte az üres kenyeret együtt velük, és ivott rá hideg vizet a kútból, mert más innivaló nem volt. És ott helyben mindhárman addig ettek, amíg találtak egyetlen darabot is abból az öt kenyérből, ami akkorra úgy elfogyott, mintha nem is lett volna.
Miután befejezték az evést, az öreg vándor kikeresett öt leit az erszényéből és odaadta találomra annak, akinek három kenyere volt, mondván:
– Fogadd el jó ember ezt a csekélységet köszönetképpen tőlem, mivel étellel kínáltatok szükségemben. Továbbmenve majd ihattok az egészségemre egy pohár bort, vagy vehettek valamit, amit kívántok. Nem tudom eléggé megköszönni a jóságot, amit tettetek velem, mert a szemeim már teljesen elhomályosultak, olyan éhes voltam.
Azok ketten először nem akarták elfogadni a pénz, de harmadik társuk hosszas könyörgésére végül is elfogadták.
Kis idő múlva az öreg vándor jó napot kívánt a másik kettőnek, aztán elindult a maga útján. Ők ketten maradtak még egy darabig a szomorúfűz árnyékában, pihenni az evés után. A három kenyér gazdája egyszer csak két leit adott a társának, akinek a két kenyere volt, és szó szerint ezt mondta:
– Fogd barátom, ez a te részed, azt csinálhatsz vele, amit akarsz. Mivel két kenyered volt ezért két lei jár, nekem így marad három leiem, mivel három egész kenyerem volt, s a tieidnél mindenik nagyobb, ahogy emlékszem.
– Hogy lehet ez? Mondta a másik meglepődve- Miért csak két lei és mért nem két és fél, igazságosan, és akkor szava sem lehetne egyikünknek sem. Az ember, ha nem adott volna egy garast sem, akkor most mi maradna?
– Hogy hogy maradna? Kérdi a háromkenyeres. Akkor az én részemről alamizsnának számított volna a három kenyér, ezért most te vedd el ezt a kettőt és legyen béke. Vagyis így most mi ingyen ettünk, és bőven van kenyérre valónk az erszényben: nekem három lei, neked két lei, mindegyikünknek a kenyerek száma szerint. Ennél igazságosabb elosztás nem hiszem, hogy létezik még magánál a Jó Istennél sem…
– De nem, barátom, mondja a másik, a kétkenyeres. Én nem úgy látom, hogy ez igazságos elosztás lenne. Gyere, menjünk el a bíróhoz, és amit ő mond, az lesz a végleges.
– Menjünk a bíróhoz, mondja a másik is, ha ezt nem köszönöd meg. Hiszem, hogy van olyan bíró is, aki megtalálja az igazságot, habár én nem találkoztam ilyennel amióta létezem.
Így elindultak el ők is tovább az úton, azzal az elhatározással, hogy igazságot tetetnek. Ahogy elértek egy helyre ahol bíróság volt, bekérezkedtek a bíró elé, s kezdték elmondani a körülményeket végig mindketten, egymás után:
Hogyan határozták el, hogy együtt indulnak útnak, hogyan álltak meg ebédelni együtt, hány kenyerük volt fejenként, hogyan evett az öreg vándor is velük együtt, miként adott nekik öt leit köszönettel és a háromkenyeres hogyan találta ki, hogy ő ossza fel a pénzt.
A bíró, miután mindkettőt figyelmesen meghallgatta így szólt a kétkenyereshez:
– És maga nem elégedett ezzal az elosztással, amit a társa csinált?
– Nem, bíró úr, mondta az elégedetlen. Mi nem is gondoltunk arra, hogy elfogadjuk a pénzt az öreg vándortól amit az ebédért nekünk adott, de mégis így hozta a véletlen, ezért szükséges, hogy igazságosan két részre osszuk amit a vendég ajándékozott nekünk. Én úgy hiszem, van egy olyan út, ami az igazságról szól.
– Ha az igazságosságról szóljon, – mondta a bíró,- akkor legyen szíves, adjon vissza egy leit annak, akinek három kenyere volt.
– De erre a döntésre ugyancsak elfog a csodálkozás bíró úr, mondta az elégedetlen merészen. Mi azért jöttünk a bíróság elé, hogy igazságot szolgáltasson, s én úgy látom, hogy ön, aki ismeri a törvényt, engem még jobban elmarasztal.
De legyen, legyen minden úgy, és akkor az Isten előtt is! De aztán, jaj, a világnak!
– Maga így gondolja,- mondta a bíró csendesen,- de kérem, lássa be, nem így van. Magának volt két kenyere?
– Igen bíró úr, kettő volt.
– És magának uram, három kenyere volt?
– Igen bíró úr, három volt.
– Valami ital volt valakinél?
– Semmi bíró úr, csak az üres kenyér és a hideg víz a kútból, ez volt, amit ott útközben magához vehetett a három vándor.
– Az imént mintha azt bizonygatták volna nekem, – szólt a bíró, – hogy végig mindent egy emberként fogyasztottatok el. Így van?
– Így van bíró úr.
– Most állapodjunk meg a rend kedvéért a következőkbe, tudni lehet-e határozottan, hogy ki mennyi kenyeret evett? Tegyük fel, hogy el lett vágva mindenik kenyér három egyenlő nagyságú darabra, hány darab volt a magáé, aki azt mondja, hogy két kenyere volt?
– Hat darab kellett, hogy legyen bíró úr.
– És magánál, aki azt mondja három kenyere volt?
– Kilenc darab kellett, hogy legyen bíró úr.
– Na, már most, mennyit tesz ki hat darab és kilenc darab?
– Tizenöt darabot, bíró úr.
– Hány ember ette meg ezt a tizenöt kenyérdarabot?
– Három ember, bíró úr.
– Jól van! Hány darab esik akkor egy emberre?
– Öt- öt darab, bíró úr.
– Akkor most azt mondja meg hány darab volt a magáé?
– Hat darab, bíró úr.
– De megenni hány jutott magának?
– Öt darab, bíró úr.
– És hány maradt fölöslegben?
– Csak egy darab, bíró úr.
– Na most álljunk meg itt, hogy megértse maga is, s vegyük most emezt a rész is sorra. Emlékszik hány darab kenyere volt a társának?
– Kilenc darab, bíró úr.
– És mennyit evett meg ő összesen?
– Öt darabot épp, mint én, bíró úr.
– Akkor neki hány maradt fölöslegben?
– Négy darab, bíró úr.
Jól van! Lám hamarosan meg fogjuk érteni amilyen jól csak lehet! Ezzel azt akarom mondani, magának egy darab fölöslege volt, a társának pedig négy. Vagyis a maga egy darabja és a társa négy darabja kitette ott helyben az öt darabot?
– Pontosan ötöt, bíró úr.
Igazságos dolog az, hogy ezek a kenyérdarabok, amit a maguk vendége megevett és adott érte öt leit köszönetképpen megfelelő ellenérték lenne?
– Valóban az, bíró úr.
– Ezek szerint, a társa magának csupán egy leit kell, hogy adjon, mivel, hogy csak egy maradék kenyérdarabja volt, és ebből következően csak az az egy darab volt eladó, amiért megkapta az árat a vendégüktől. Így tehát a társának négy lei jár, mivel négy maradék kenyérdarabja volt.
Most tehát legyen szíves visszaadni az egy leit a társának. és ha ezt úgy érzi, hogy igazságtalan, mehet akár a Jóistenhez, hogy lássa, ő tud-e igazságosabban dönteni ennél!
A kétkenyeres látván, hogy nincs értelme tovább vonakodni, visszaadta társának az egy leit, kissé rossz szájízzel, és szégyenkezve ment el.
A másik, a háromkenyeres meglepődött ezen a döntésen, megköszönvén a bírónak, és távozott csodálkozással szólva:
– Bárcsak minden bíró ehhez hasonlóan becsületes lenne; amit nem szeretek az, akinek kakukk lakik az arcában, aki nem mond igazat, aki nem törekszik az örök és megdönthetetlen igazságra.
Az ilyenek kötekedőek, csúfolódnak és ellenkeznek, sohasem látott jólétük csak hazudozásból, vagy a munka elhappolásából áll. Arra van szükségük egész életükben, hogy az ördögöt becsalják a kalodába… de egy jobb társadalmi rendszer csak álom marad.
2017. április 9.
Cinci pâini
poveste de Ion Creangă
Doi oameni, cunoscuţi unul cu altul, călătoreau odată, vara, pe un drum. Unul avea în traista sa trei pâni, şi celalalt două pâni. De la o vreme, fiindu-le foame, poposesc la umbra unei răchiţi pletoase, lângă o fântână cu ciutură, scoate fiecare pânile ce avea şi se pun să mănânce împreună, ca să aibă mai mare poftă de mâncare.
oveşti de Ion Creangă – Cinci pâini
Tocmai când scoaseră pânile din traiste, iaca un al treile drumeţ, necunoscut, îi ajunge din urmă şi se opreşte lângă dânşii, dându-le ziua bună. Apoi se roagă să-i deie şi lui ceva de mâncare, căci e tare flămând şi n-are nimica merinde la dânsul, nici de unde cumpăra.
– Poftim, om bun, de-i ospăta împreună cu noi, ziseră cei doi drumeţi călătorului străin; căci mila Domnului! unde mănâncă doi mai poate mânca şi al treilea.
Călătorul străin, flămând cum era, nemaiaşteptând multă poftire, se aşază jos lângă cei doi, şi încep a mânca cu toţii pâne goală şi a be apă rece din fântână, căci altă udătură nu aveau. Şi mănâncă ei la un loc tustrei, şi mănâncă, până ce gătesc de mâncat toate cele cinci pâni, de parcă n-au mai fost.
După ce-au mântuit de mâncat, călătorul străin scoate cinci lei din pungă şi-i dă, din întâmplare, celui ce avusese trei pâni, zicând:
– Primiţi, vă rog, oameni buni, această mică mulţămire de la mine, pentru că mi-aţi dat demâncare la nevoie; veţi cinsti mai încolo câte un pahar de vin, sau veţi face cu banii ce veţi pofti. Nu sunt vrednic să vă mulţămesc de binele ce mi-aţi făcut, căci nu vedeam lumea înaintea ochilor de flămând ce eram.
Cei doi nu prea voiau să primească, dar, după multă stăruinţă din partea celui al treilea, au primit. De la o vreme, călătorul străin şi-a luat ziua bună de la cei doi şi apoi şi-a căutat de drum. Ceilalţi mai rămân oleacă sub răchită, la umbră, să odihnească bucatele. Şi, din vorbă în vorbă, cel ce avuse trei pâni dă doi lei celui cu două pâni, zicând:
– Ţine, frate, partea dumitale, şi fă ce vrei cu dânsa. Ai avut două pâni întregi, doi lei ţi se cuvin. Şi mie îmi opresc trei lei, fiindc-am avut trei pâni întregi, şi tot ca ale tale de mari, după cum ştii.
– Cum aşa?! zise celălalt cu dispreţ! pentru ce numai doi lei, şi nu doi şi jumătate, partea dreaptă ce ni se cuvine fiecăruia? Omul putea să nu ne deie nimic, şi atunci cum rămânea?
– Cum să rămâie? zise cel cu trei pâni; atunci aş fi avut eu pomană pentru partea ce mi se cuvine de la trei pâni, iar tu, de la două, şi pace bună. Acum, însă, noi am mâncat degeaba, şi banii pentru pâne îi avem în pungă cu prisos: eu trei lei şi tu doi lei, fiecare după numărul pânilor ce am avut. Mai dreaptă împărţeală decât aceasta nu cred că se mai poate nici la Dumnezeu sfântul…
– Ba nu, prietene, zice cel cu două pâni. Eu nu mă ţin că mi-ai făcut parte dreaptă. Haide să ne judecăm, şi cum a zice judecata, aşa să rămâie.
– Haide şi la judecată, zise celălalt, dacă nu te mulţămeşti. Cred că şi judecata are să-mi găsească dreptate, deşi nu m-am târât prin judecăţi de când sunt.
Şi aşa, pornesc ei la drum, cu hotărârea să se judece. Şi cum ajung într-un loc unde era judecătorie, se înfăţoşează înaintea judecătorului şi încep a spune împrejurarea din capăt, pe rând fiecare; cum a venit întâmplarea de au călătorit împreună, de au stat la masă împreună, câte pâni a avut fiecare, cum a mâncat drumeţul cel străin la masa lor, deopotrivă cu dânşii, cum le-a dat cinci lei drept mulţămită şi cum cel cu trei pâni a găsit cu cale să-i împartă.
Judecătorul, după ce-i ascultă pe amândoi cu luare aminte, zise celui cu două pâni:
– Şi nu eşti mulţămit cu împărţeala ce s-a făcut, omule?
– Nu, domnule judecător, zise nemulţămitul; noi n-am avut de gând să luăm plată de la drumeţul străin pentru mâncarea ce i-am dat; dar, dac-a venit întâmplarea de-aşa, apoi trebuie să împărţim drept în două ceea ce ne-a dăruit oaspetele nostru. Aşa cred eu că ar fi cu cale, când e vorba de dreptate.
– Dacă e vorba de dreptate, zise judecătorul, apoi fă bine de înapoieşte un leu istuialalt, care spui c-a avut trei pâni.
– De asta chiar mă cuprinde mirare, domnule judecător, zise nemulţămitul cu îndrăzneală. Eu am venit înaintea judecăţei să capăt dreptate, şi văd că dumneata, care ştii legile, mai rău mă acufunzi. De-a fi să fie tot aşa şi judecata dinaintea lui Dumnezeu, apoi vai de lume!
– Aşa ţi se pare dumitale, zise judecătorul liniştit, dar ia să vezi că nu-i aşa. Ai avut dumneata două pâni?
– Da, domnule judecător, două am avut.
– Tovarăşul dumitale, avut-a trei pâni?
– Da, domnule judecător, trei a avut.
– Udătură ceva avut-aţi vreunul?
– Nimic, domnule judecător, numai pâne goală şi apă răce din fântână, fie de sufletul cui a făcut-o acolo, în calea trecătorilor.
– Adineauri, parcă singur mi-ai spus, zise judecătorul, că aţi mâncat toţi tot ca unul de mult; aşa este?
– Aşa este, domnule judecător.
– Acum, ia să statornicim rânduiala următoare, ca să se poată şti hotărât care câtă pâne a mâncat. Să zicem că s-a tăiat fiecare pâne în câte trei bucăţi deopotrivă de mari; câte bucăţi ai fi avut dumneata, care spui că avuşi două pâni?
– Şese bucăţi aş fi avut, domnule judecător.
– Dar tovarăşul dumitale, care spui că avu trei pâni?
– Nouă bucăţi ar fi avut, domnule judecător.
– Acum, câte fac la un loc şese bucăţi şi cu nouă bucăţi?
– Cincisprezece bucăţi, domnule judecător.
– Câţi oameni aţi mâncat aceste cincisprezece bucăţi de pâne?
– Trei oameni, domnule judecător.
– Bun! Câte câte bucăţi vin de fiecare om?
– Câte cinci bucăţi, domnule judecător.
– Acum, ţii minte câte bucăţi ai fi avut dumneta?
– Şese bucăţi, domnule judecător.
– Dar de mâncat, câte ai mâncat dumneta?
– Cinci bucăţi, domnule judecător.
– Şi câte ţi-au mai rămas de întrecut?
-Numai o bucată, domnule judecător.
– Acum să stăm aici, în ceea ce te priveşte pe dumneta, şi să luăm pe istalalt la rând. Ţii minte câte bucăţi de pâne ar fi avut tovarăşul d-tale?
– Nouă bucăţi, domnule judecător.
-Şi câte a mâncat el de toate?
– Cinci bucăţi, ca şi mine, domnule judecător.
– Dar de întrecut, câte i-au mai rămas?
– Patru bucăţi, domnule judecător.
– Bun! Ia, acuş avem să ne înţelegem cât se poate de bine! Vra să zică, dumneta ai avut numai o bucată de întrecut, iar tovarăşul dumitale, patru bucăţi. Acum, o bucată de pâne rămasă de la dumneta şi cu patru bucăţi de la istalalt fac la un loc cinci bucăţi?
– Taman cinci, domnule judecător.
– Este adevărat că aceste bucăţi de pâne le-a mâncat oaspetele dumneavoastră, care spui că v-a dat cinci lei drept mulţămită?
– Adevărat este, domnule judecător.
– Aşadar, dumitale ţi se cuvine numai un leu, fiindcă numai o bucată de pâne ai avut de întrecut, şi aceasta ca şi cum ai fi avut-o de vânzare, deoarece aţi primit bani de la oaspetele dumneavoastră. Iar tovarăşul dumitale i se cuvin patru lei, fiindcă patru bucăţi de pâne a avut de întrecut. Acum, dară, fă bine de înapoieşte un leu tovarăşului dumitale. Şi dacă te crezi nedreptăţit, du-te şi la Dumnezeu, şi las’ dacă ţi-a face şi el judecată mai dreaptă decât aceasta!
Cel cu două pâni, văzând că nu mai are încotro şovăi, înapoieşte un leu tovarăşului său, cam cu părere de rău, şi pleacă ruşinat. Cel cu trei pâni însă, uimit de aşa judecată, mulţămeşte judecătorului şi apoi iese, zicând cu mirare:
– Dac-ar fi pretutindene tot asemenea judecători, ce nu iubesc a li cânta cucul din faţă, cei ce n-au dreptate n-ar mai năzui în veci şi-n pururea la judecată.
Corciogarii, porecliţi şi apărători, nemaiavând chip de traiu numai din minciuni, sau s-ar apuca de muncă, sau ar trebui, în toată viaţa lor, să tragă pe dracul de coadă… Iar societatea bună ar rămâne nebântuită.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:16 :: Koosán Ildikó
