Különös az ember… az én fantáziám, mit, mivel hoz összefüggésbe, kalandozik erre-arra.
Nemrég a Balaton felé utazva kitekintettem az autóból, szép látvány az a ház, frissen festett barna kerítéssel, vele azonos színű tömör zsaluval az ablakain, amelyek most tárva-nyitva álltak.
Ez a látvány eszembe juttatta, hogy valamikor hasonló, de spalettával záródó ablakaink voltak… elgondolkodtam. A régi emlékeimből kizökkentett a rádió híradásának egy mondata: „… megvédjük az országot, az Uniós határokat!”
Napi hírek — halkítottam, visszatértem az emlékezéshez, hogyan is volt?
Minden este becsuktam a spalettákat. Ezzel sötétbe borultak a szobák, csöppnyi fénysugár sem maradt volna, ha előtte nem kapcsolom be az éjszakai kis jelzőlámpát. Kellett, a még kicsi gyerekeim miatt, ha éjjel valamelyikük felriadt jómagam is jobban tudtam tájékozódni a szobák között, akár az előszobában is.
Régi épület volt az akkori lakásunk. Szerettem. Nagy belmagassága miatt szinte visszhangzott a nyitott ablakon beáramló külső zaj. Délutánonként viszont a meleg nyári napokon a félig zárt spaletta jó szolgálatot tett a forróság ellen.
Miről is jutott eszembe a történet? Persze a rádió hírei, manapság olyan gyakran halljuk, nem is véletlen.
A határ őrizete abban az időben másképpen történt. — Milyen érdekes egy ház, valami szép, és előjönnek az emlékek:
Azon a nyári napon kora reggel nyitottam a spalettákat, amikor fegyveres határőrt láttam elsietni az ablakunk előtt, majd gyors szóváltás az udvaron. Hétvége lévén, mindenki otthon. Kiléptem az udvarra, hogy megkérdezzem a szomszédokat, mi történhetett. Nagy udvara volt a háznak, több család lakta a körben levő lakásokat, az udvarra két kapun lehetett be- és kijutni, az ablakunk melletti boltozatos, hűvös kapubejárón, lent az udvar végében pedig a széles kerítésből a város jóval távolabbi utcájára nyílón, ami egyben kijárata az autóknak is.
A szomszédoktól hallottam, hogy határőrök és rendőrök mentek át az udvaron, szökött határsértőt kerestek. Kutya is tartozott hozzájuk, így pontosan tudták követni a férfi útját, aki fegyveresen próbált átmenni az éjszaka az akkori Jugoszláv határon. Próbálkozása közben megsebesített egy határőrt… ki tudja talán meg is halt, suttogták a szomszédok.
Az akkori határőrség déli kerületének központja a városunkban volt.
Pár nap múlva tudtuk meg, hogy valószínűleg az ajtónk mellett menekült a férfi, akit kerestek, állítólag valamilyen fegyvert is használt.
Aztán hallgattak a hírek, éltük az életünket.
Az enyémben némi fordulat következett. Óvónő voltam abban az időben. A fizetésem? Ha számot írnék, az most nevetséges összeg lenne, akkor azért más volt. Viszont kínálkozott egy lehetőség: a Határőrség keresett adminisztratív munkára valakit, pontosabban a Szervezési és Mozgósítási Csoport keresett munkatársat, polgári alkalmazottat. Ami vonzott, az a jövedelem, csaknem dupláját fizették, mint amit az óvodában kerestem, s nekem három gyermekemre kellett gondolnom. Így a fizetésem majdnem elérheti azt az összeget, amit a férjem kapott akkoriban.
Felvettek, de a munkámról akkor senkinek sem beszélhettem. Ahol dolgoztam, abban az irodában három helyiség nyílt egybe, itt zajlottak a határőrök bevonulásának, leszerelésének nyilvántartásai, vezénylések kiképzésekre, egyéb helyekre. A frissen bevonulók alapképzés után kerültek a határőr őrsökre lovas határőrnek, szakácsnak, géppuskásnak, ki mire volt alkalmas. Ezt általában a foglalkozása alapján döntöttük el, s a kiképzésen nyújtott teljesítménye szerint.
Minden déli határon levő őrs történetét ismertem. Parancsokat írtam. Nehezen, de megtanultam a katonai nyelvezetet. Hetenként egy délután a lőtéren voltam, kötelező foglalkozáson. Szerettem. Lőttem kispuskával, pisztollyal. Sok tízes kört jegyeztek a nevem mellett.
Kapcsolatot tartottam az úgynevezett T. (titkos) Irodával.
Volt egy terem, ahova naponta érkeztek az éjszakai, reggeli események telefonon kihangosítva hallgatták, magnóra vették, jegyzetelték. Amikor beléptem alkalmanként egy órát is várnom kellett, pedig nekem csak pár lap jutott a hallottakból a munkámhoz.
Két és fél évet dolgoztam a Határőrségnél, nem tudtam megszokni a katonai nyelvezetet. Minden, amit leírtam csak az általuk megszabott szöveghez alkalmazva kerülhetett a kerületi parancsnok elé aláírásra, tíz-tizenöt oldal, hiba nélkül.
Aztán egyszer elérkezett az a nap, ami eszembe jutott utazás közben a rádiót hallgatva a kis zsalugáteres ház előtt elhaladva. Mint már említettem, különös az ember…, az én fantáziám, mit, mivel hoz összefüggésbe, kalandozik erre-arra:
Egyedül voltam azon a napon az irodában, főnököm az „alezredes elvtárs” kora délután hazament, más munkatársak másfelé voltak, amikor megcsörrent a központi telefon. A hívás a Belügyminisztériumból jött. Adatokat kértek /nevezzük így/ Kovács Péterről, akit két évvel korábban különös támadás ért szolgálat alatt az egyik őrsön, éjszakai őrjárat közben. Egy férfi úgy döntött, átszökik. Gyártott otthon egy „fegyvert”. Tollat alakított át szúró fegyverré valamilyen robbanótöltettel, ezzel hasba szúrta a gyanútlan határőrt, aki igazoltatta, majd elmenekült a támadó. Kovács Pétert komoly sérüléssel szállították kórházba, alig volt esély az életben maradásához. Belső sérülései voltak, egy évig állt kezelés alatt, majd haza engedték, s most elhalálozott. Hallgattam a telefont és jegyzeteltem, tizenöt percet kaptam, hogy mindent jelentsek az elhunytról a bevonulásától eddig az eseményig. Tudtam, a határidőt nem léphetem túl, mert abban az esetben nekem itt másnap már nincs munkahelyem. A válaszom csak annyi lehetett: Értettem!
Azonnal indultam a T.Irodába. Ica, az iroda vezetője ügyes, jól tájékozott munkatárs, öt perc alatt mindent elém tett, ami tudható Kovács Péterről. Jegyzeteltem, mert onnan elvinni semmit sem lehetett. Időre pontosan jelentettem telefonon. Válasz: „Köszönöm, szép munka volt!”
A következő parancsban benne szerepelt Kovács Péter előléptetése poszthomusz, s az összeg, amit a családja kapott a Belügyminisztériumtól. Nem csekély pénz, de a kicsi fia soha nem ismerhette meg az édesapját.
Amikor végeztem a parancs gépelésével, élénken élt bennem az a véletlen, akkor hajnalban, amikor a menekülőt üldözték az udvaron át, ahol laktunk. Az összegyűjtött információból megtudtam, rövid idő alatt elfogták a város határában. Az ő sorsáról csak elképzelésem lehetett.
A pár nappal ezelőtti utazásom közben elgondolkodtam sok mindenen. Akkor pár hónap alatt a szemem előtt lettek a bevonult, nevetgélő — rám még bátran megjegyzéseket is kockáztató — fiatal fiúkból fegyelmezett, erős, edzett határőrök.
Volt tartásuk, állóképességük… és még valami, amit ma hiába keresek a hasonló korú fiataloknál. Talán akad még, aki tudja, mire gondolok…
Hogyan is hangzott a rádióban? „… megvédjük az országot, az Uniós határokat!”
Töprengek, visszaemlékezem a nem is olyan nagyon régi időkre… arra a bizonyos támadásra, és csak gondolni tudom, most ne!
Legutóbbi módosítás: 2017.04.02. @ 16:12 :: Sonkoly Éva