Avi Ben Giora. : Imola 10.

Nyomtatás

A magyarul is beszélő tiszt már ott fontoskodott az embereivel. Nagy volt a fejetlenség, mert munkára jelentkezők ugyan szép számmal jöttek, de az elosztásuk nagyon akadozva ment. A nőket elkezdték szortírozni. A fiatalabbakat és középkorukat kiválogatták, az éltesebbeket, gyengébbeket meg külön csoportba sorolták. Ebből azonnal bonyodalmak keletkeztek. Még élénken élt bennük az emléke, amit elkövettek a nőkkel, amikor mint felszabadítók megjelentek egy-egy faluban, városban. A vitának a tiszt vetett végett:

— Ne gondoljanak rosszra, nagyon megkérem magukat. A nem is olyan régmúltban voltak sajnálatos esetek, de most távolról sem arról van szó. Nem szemrevalóbb lányokat és fiatalasszonyokat keresünk, hanem idősebb asszonyokat könnyebb munkára, főleg az ellátásra, konyhára szeretnénk beosztani, ám ide is kellenek fiatalok, hiszen nem könnyű munka a főzés.

Lassanként olajozottan beindult a besorolás. A legtöbb embert persze a vasútvonal felújítási munkálataira osztották be. Andrást is egy ilyen csoportba irányították. Édesanyját konyhára akarták küldeni, de saját kérésére egy olyan brigádba osztották, akik az elhasználódott talpfákat szedték össze. A munka, ha nehezen is, de elkezdődött. Délben egy órás ebédszünetet tartottak. Bőséges, laktató ételeket osztottak ki a dolgozók közt.

Az otthon maradt gyerekek Imola, Marika, a kis Vica és Péter nekiláttak a rájuk bízott feladatok elvégzéséhez. Marika és Vica kimentek a Templom térre, hogy vizet hozzanak. Volt két nagy ötliteres demizson, amiben a napi ivóvizet tartották. A mosásra meg egy régi, de jó nagy tejeskannát vittek. Ezeket, hogy hazafelé is könnyebben menjen a cipekedés, egy kicsi kocsira rakták, ami valaha András egyik kedvenc játékszere volt öccsével. Hol az egyik hol a másik húzta fel a régi Vár dombjára, és onnan gurultak le a lejtő végére. Most meg amolyan fuvaros eszközzé nőtte ki magát.

A lajtos kocsi, mint mindig, most is jókora késéssel érkezett. Sok volt az ember, és a vita elkerülése végett a sofőr és segítője, még az osztás előtt kihirdették, hogy személyenként tíz litert tudnak adni. Ebből persze rögtön veszekedés lett, mondván, hogy ha egy családból öten állnak sorban, akkor ők ötször tíz litert tudnak hazavinni. Ahonnét meg csak egy vagy két ember jött, be kell érjék húsz literrel, pedig otthon többen vannak.

— Emberek! Értsék meg, hogy nem tud ez a kocsi több vizet hozni. Ez az egy kocsi látja el a maguk, és a szomszédos falú igényeit. A hatóságok egyelőre nem tudnak több kocsit biztosítani. Marcaliba csak úgy jut el a víz, hogy vissza kell mennünk Keszthelyre, újra feltölteni. A víz is drága kincs, de képzeljék el, mennyire drága az üzemanyag. Nem mi szabjuk meg a fejadagokat.

A tömegből egy férfi odanyomakodott a sofőr mellé.

— Van egy ötletem. Itt majdnem mindenki ismeri egymást. Javaslom, családonként mindenki elégedjen meg húsz literrel. Ennyi elég kell, hogy legyen főzésre és ivásra egy családnak, még akkor is, ha tízen vannak. Két liter egy egész napra személyenként.

Nagy helyeslés fogadta a javaslatot. 

Marika persze nem tudta, hogy ez elég lesz, vagy sem. Hazaérve mondta is Imolának, hogy a mosáshoz ebből nem futja.

— Ó ne aggódj. Mindenképpen le kell mennünk füvet szedni. Az árokban mindig van egy kis víz összegyűlve. Mások is ezt használják. A láposból mindig átfolyik annyi víz, hogy megteljen vele az árok.

Miután lepakolták az ivóvizes demizsonokat, a nagy kannával elindultak a lápos felé. Útközben másokkal is találkoztak, akik szintén oda tartottak. Péter húzta a szekeret, a többiek meg baktattak utána. Már sor fogadta őket, mire odaértek.

— Menjünk valamivel lejjebb — javasolta Péter. — Ha itt várakozunk, amíg sorra kerülünk, este lesz.

Imola kis ideig gondolkozott.

— Nem vagyok lelkes az ötletedért. Anya eleve szólt, ne menjünk nagyon messzire a láposban. Miért nem jó neked itt? Na mondd, várakozni kell. Van valami sürgős tennivalónk? Maradjunk itt, és várjuk ki a sorunkat.

Péternek nem nagyon tetszett, hogy a nővére kioktatta, de nem ellenkezett. Lement az árokparton, hogy segítsen azoknak, akik kézből kézbe adogatták fel a kimert vizet a várakozóknak. Két vedret használtak, amit hol tele, hol csak félig telve adtak kézről kézre. Lassan ment, de biztonságos volt, meg nem annyira fárasztó, mintha a feltöltött nehéz edényeket kellett volna felcipelni az árokpartról az útra. Akik a vizet merték, mindig egy-két lépést kénytelenek voltak bearaszolni az árokba a vízig. Péter egy óvatlan mozdulatra megcsúszott a sáros iszapos lejtőn, és egy pillanatra el is tűnt a vízben. Többen is a segítségére siettek, hogy ki tudják húzni a síkos árokpartról. Péter prüszkölt és szitkozódott. Mindene vizes és sáros lett.

— Látod — mondta nevetve Imola —, mekkora szerencse, hogy nem mentünk lejjebb a láposba. Ha ott pottyansz bele a vízbe, hogyan bírtunk volna mi egyedül kihalászni? 

Péter hazáig egyfolytában siránkozott, hogy vizes lett, fázik. Hiába öltözött át rögtön száraz ruhákba, ahogy hazaértek, egyfolytában rázta a hideg. A lányok azonnal ágyba dugták.

— El kellene mennem orvosért — mondta Imola. — Nem akarom Vicát elküldeni, habár az volna a megoldás, ha oda talál. Mi ketten jól el tudjuk látni. Ahogy elnézem, be van lázasodva. Mielőtt anya és András hazaérkeznek, orvost kell szereznünk.

— Van itthon ecet, Imola? — kérdezte Marika.

— Nem tudom, de mire kell?

— Még a zárdában láttam, hogyan ápolják a lázas betegeket. Ecetes kötést tesznek a lábukra és a csuklóikra. Az esetek többségében segített levenni a lázat.

— Megyek, körülnézek, hátha találok. Vica! — szólította a húgát, aki Péter ágya mellett ücsörgött. — Szedd össze magad, és menj át Kállay doktorhoz. Remélhetőleg megtalálod. Ha nincs otthon náluk senki, menjél a patikushoz, Szerencsi Béláékhoz, és kérdezd meg, tud-e valamit adni, és hol találunk egy orvost. Az anyagi részét majd elintézzük vele később.

Vicának nem kellett kétszer mondani. Már indult is. Imola hiába kutakodott ecet után, nem talált. Elosztották egymás közt a munkát, Imola a mosást és takarítást vállalta el, és ápolta Pétert. Marika a kertet tette rendbe, a konyhakerti nővényekkel. Már nyolc óra is elmúlt mire visszaérkezett Vica.

— Mit intéztél? — fogadta a nővére.

— Kállay doki nem volt otthon. A feleségének hagytam üzenetet. Mondta, amint hazaérkezik, azonnal küldi hozzánk. A Szerencsi patikus adott lázcsillapítót. Nem tudott senki más orvost ajánlani. Akiket ismer, azok Márián, vagy Keszthelyen élnek és dolgoznak. Van valaki Marcaliban is, de ugyanúgy messze van. Közlekedés nincs még, te is tudod, hogyan juthatok oda! Gyalog?