András kivágta a vasajtót, Dezső bekormányozta a fatengelyes szekeret az udvarra. A frissen zsírozott kerékagyról csöpögött le a tavatta — itt így nevezték a kocsikenőcsöt.
Érdekes, a helyi zöldség-gyümölcs idényáruda a gyereklerakat udvarán, az óvoda épületével szemben helyezkedett el.
— Na, ugorj fel, oszt’ mutassuk meg, ki a legíny a gáton!
— Mék gáton, te?
— Eztet csak úgy mondják. Na, mosmeg szóni kéne Icuka néninek, hogy megjöttünk. Te András, ezek a kis porontyok szeretik a paradicsomot, nem?
— Honnét tudjam, rígen vótam ilyen apró kölyök.
— Dedósok, gyertek enni!
A gyerekek nekilódultak, és örömteli mosollyal nyúltak a paradicsomok után.
— Na látod, így kell esztet kipróbállani. Mostan hadd zabáljanak még egy kicsit, mer’ ki tudja, mit mond maj’ Icuka nénje. Az ott ki?
Mutatott egy gyerek felé.
— Mit tom én!
A többieknek már a nyakába is belefolyt a paradicsomlé, csak az az egy furcsállotta. Ő az édesebb dolgokat szerette, a gyümölcsöket, de most úgy érezte, nem maradhat ki ebből a paradicsom nagyevő buliból és nyúlt. András rácsapott a kezére.
— Ki fia vagy, te?
A gyerek válaszolt.
— Hallod, Dezső?
— Hallom.
— Na, akkó hadd egyen!
— Nem, ne adjá’ neki!
— Osz’ mé?
— Azé’, mer én aszondom! Megértetted?
Bár András volt az erősebb, de a bakon Dezső ült, tehát elméletileg segédmunkásnak számított. Nem igazán érdekelte az egész, teljesítette a parancsot, mint a hadseregben, ahol a beszéd negyedét sem értette, és igennel, nemmel válaszolt arra, amit többé-kevésbé felfogott. Itt sem inogott meg, azt csupán otthon szokta, Amáliája előtt, ahol még egy liter pálinka benyakalása után is rezeg a vádlija, ha az asszony megszólal.
— Te nem eszel, érted!?
Sem ő, sem a többi gyerek nem értette, de a gyerek visszatelepedett a majszolók közé. Józsika, aki már degeszre falta magát, kezébe nyomott két paradicsomot.
— Egyé’!
András, a felügyelő nem engedhetett ilyen öntörvényű utasításszegést, kiverte a kezéből, a földről felvette, és Józsika szájába nyomta, hogy az ugyancsak keményen megküzdött a már teltnek tetsző gyomrával, de megette.
Végre előkerült Icuka nénje is, aki előbb a paradicsomtól fuldokló Józsikán próbált segíteni, majd összevont szemöldökkel fordult András felé.
— Ez itten mért nem eszik?
— Mert nem adtunk neki, ennek nem jár!
— Oszt’ mé?
— Mé, mé? Hát azé! Megértve?
— Értem. Na figyelj ide, kisöreg!
— Tessék mondani, Icuka néni, csókolom!
— Szereted a csokoládét?
— Nagyon.
— Itt egy tábla, hogy te is egyél valamit.
A két szekeres már az összes keresetét megitta volna, később talán meg is tették, hogy sokkot ne kapjanak, a gyerek pedig leült. Megnézte, hányan vannak, és úgy, négy éves fejjel megsaccolta, hány darabba kell törni azt a tábla csokoládét. Mindenkinek adott egy darabkát.
— Te Dezső, ezek zabálnak…
— Ühüm, oszt’ csokoládét…
— Ühüm, most micsinájunk?
— Szerintem ki kéne verni a kezükből.
Icuka néni váratlan stratégiai mozdulattal kivette a kocsis kezéből az ostort és a szemébe villámlott.
— Most, me’ az az ídes izé savanyút kéván, egyenek még egy kis paradicsomot. Annak a…, na neki, adjál egy kilót tesvír, me úgy látom, itt is protekciója van.
A gyerekek nézegették a paradicsomot, de a csokoládé után köszönték szépen, nem kértek többet, és elkezdtek dobálózni. Egy András, egy másik pedig Dezső arcában lottyadt szét.
— Rakodjunk, oszt’ húzzunk, me’ vár a munka, meg valami pályinkát is emlegettél. A munka megvárhat, de a pályinka najon türelmetlen. Mink megyünk, oszt’ ezek meg itt egyík meg egymást, ha ilyen háládatlanok.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
