Na, ettől felébredtem. Nem szeretem, ha lecsacsiznak!
Izgalmas utazás vette kezdetét. Reggel, kora hajnali órában tódultunk ki a házból, Piroska izgatott sürgetése közepette. Máskor ilyenkor a ház még aludt, de most suttogás, visszafojtott beszéd, kopogás, csoszogás zaja verte fel a csendet.
— Gyerekek, csak gyorsan, frissen, úgy segít meg a Jóisten! — bújt elő hálósipkásan nagyapa is a szobájából, bár máskor későig ki nem mozdult volna.
Az öregúr nem állta meg, hogy búcsút ne intsen kedvenc unokájának, bár a búcsú ünnepélyességén sokat rontott a hálósipka meg a bajuszkötő, ami harsány hahotára ingerelte az útrakész társaságot.
Közben beállt a ház elé a nagy batár, s mi nagy vidáman felcihelődtünk. A nagy, üveges ablakos kocsi, a bakján a kocsis mellett egy hajdú is helyet foglalt, felhajtott szélű sapkájába darutollat tűzött, s ettől olyan régimódias lett az egész alakja. Kacagni kellett rajta. Bent a batár belsejében már ült valaki a kipárnázott ülésen. Egy férfi, aki csizmát és rövid zekét viselt.
— Tatár Kornél vagyok és utólagos engedelmükkel élve, beültem ebbe a gyorskocsiba, hogy mihamarabb elérjem úti célomat, a Károlyi család birtokát, ahol én leszek a jószágigazgató…
Így mondott egyfolytában, mint a vízfolyás, mialatt mi is elhelyezkedtünk, és a csomagjainkat Márton, a hajdú segítségével elhelyezte a többi között. Rengeteg csomag: batyu, láda, doboz, zsák volt felhalmozva a kocsi tetején és hátulján és ügyesen odakötözve.
Kalandos utazásnak ígérkezett a hosszú út, hegyen-völgyön át, falvak, városkák házai között. Néha megálltunk pihenni. Nem is annyira az utasok, mint inkább a lovak igényelték a pihenést. Nem siettünk, s így az egész utazás egy hétig tartott. Itt-ott más utasok szálltak fel, de hosszabb ideig egyikük sem utazott velünk Tatár Kornélt kivéve, aki három napig „szerencséltetett jelenlétével” — ahogy Márton mondta komolykodva, közben gúnyosan mosolygott. Megkedveltem apám tisztiszolgáját, sokat kérdezősködtem tőle, s ő mindig szívesen válaszolt. Nagyon vártam már, lássam a garnizont, a kaszárnyát.
Frajlain Tilde általában csendesen viselkedett, gondoskodott az ételünkről, este elrendezte a hálóhelyet a fogadóban, ahol megszálltunk, betakargatott, mintha otthon lennénk, s jóéjszakát súgott a fülembe.
— Gute Nacht, mein kleiner Herzensdieb. Schlafe gut, ich hab Dich lieb!
Magyarul nem beszélt, Márton pedig németül nem tudott tíz szónál többet, így én tolmácsoltam közöttük, ami sok nevetéssel, kacagással járt. Robogva száguldott a delizsánsz. A városok palotái csak úgy suhantak el mellettünk, az emberek megálltak, s úgy bámultak utánunk. Tilda rettegett a robogástól és ijedten, izgatottan megragadta a vállamat.
— Béluci! Béluci! — kiáltotta egyre erősebb hangon.
Kinyitottam a szemem, s Piroskát láttam magam előtt, amint éppen költöget.
— Ébresztő, a bérkocsi már itt van!
— Az utas… a hajdú…
— Mit motyog, Béluci? Vagy még álmodik?
— Tilde takart be?
— Mit álmodott, kis csacsi Béluci?
Na, ettől felébredtem. Nem szeretem, ha lecsacsiznak! Megráztam a fejem, kiugrottam az ágyból, s aztán már minden rendben ment. A ház még aludt, s mi csöndesen óvakodtunk ki a kocsihoz, melyen nem ült hajdú, csomagok rakása sem borította, és utas sem ült benne. És nem egyhetes utazásra készült, csak a Nagyállomásra vitt ki bennünket a vonathoz. Akármilyen csendesen próbáltuk mozogni, csak felébredtek az öregek, mert az emeleti ablakban megjelent nagymama arca, ahogy visszanéztem, és búcsút intett. Egy másik ablak is kinyílt, s nagyapa éppen olyan hálósapkával a fején, mint amilyenben álmomban láttam, harsogva jó utat kívánt nekünk. Nem csak az álombeli, ez az utazás is érdekesnek ígérkezett, hisz hálókocsival utaztunk, ami pont olyan, mintha egy olyan régimódi postakocsiban ültünk volna.
A város ahova megérkeztünk egy kis csalódást okozott nekem, mert szinte alig láttam valamit is belőle. Az állomáson reggel egy bérkocsiba ültünk, s mentünk egyenesen ki a laktanyákhoz. A tiszti lakások is ott voltak a laktanyák mellett. Innen a város gyalog jó órányira volt. Ritkán kellett azonban bemenni, mert volt itt egy nagy vegyesbolt, ahol mindent árultak, amire csak szükség lehetett. Kantinnak hívták és este korcsmaként működött. Élveztem ezt a vakációt, a sok katona jövésmenése érdekes látvány volt, és apa közelebbi barátai, katonatársai szívesen beszélgettek velem, ami külön élményt jelentett. Kalandjaikról, hőstetteikről beszéltek, én tátott szájjal hallgattam, s ez újabb történetek elmondására sarkalta őket. Egyik hajmeresztőbb volt, mint a másik, és akkoriban ezeket még el is hittem.
Ezt a vakációt követően minden nyarat apánál töltöttem, négy éven keresztül. Utána más iskolába kerültem, és az olyan messzire volt, hogy nem tudtam elutazni apa új állomáshelyére, ahova áthelyezték.
Már a harmadik telet töltöttem a Szent Vincében, amikor súlyos beteg lettem. Megfáztam, vagy valami ilyesmi, és tüszős mandulagyulladást kaptam. Nem maradhattam az iskolában, üzentek, hogy vigyenek haza. Nagymama, a szigorú Grossmutter apának üzent, hogy jöjjön értem, mert az ő háza nem kórház!
Ez volt életem első nagy csalódása a felnőttekben, melyet még sok követett. Ápolásra, törődésre, szeretetre lett volna szükségem… Nem értettem, mi történt, mi volt ennek a merev elutasításnak az oka.
Apa intézkedett, onnan messzitől, de eredményesen, mert jött értem egy kocsi és elvittek a kórházba, a Szentjóskába, ahogy akkor hívtuk. Itt is a vincés nővérek dolgoztak, ápolták a betegeket, és nem volt messze az iskolától.
Azt hiszem, elaludtam a kórházi ágyon, mert egyszer csak ott láttam nagyapát az ágyam szélén ülni, s nem emlékeztem rá, hogy bejött volna. Nagyon, nagyon megörültem neki, de szólni nem tudtam, csak suttogni. A kedvesnővér intett is, hogy ne próbáljak beszélni. Nagyapa megsimogatott, és mesélt valamit, de alig értettem, mert kába voltam a betegségtől, vagy a gyógyszerektől. Úgy egy félórányit maradt. Ahogy elment újból elszunnyadtam, s csak az esti gyógyszerek bevételére ébredtem fel, akarom mondani ébresztettek fel. Ekkor érkezett meg apa. Kimondhatatlanul örvendtem. Reggelig ott maradt mellettem, egy széken ülve bóbiskolt. Olyan jó volt tudni, hogy ott van!
Le is ment reggelre a lázam…
Apa eltávozást kapott, és velem maradt, ameddig annyira meggyógyultam, hogy már felkelhettem. Kikért az iskolából és elvitt magával. Nála maradtam két hétig, ameddig lábadoztam.
Nagyon nem szerettem a Szentjóskában, de azt hiszem mások sem, akiket ott gyógyítottak. A szobában, ahol én feküdtem még volt rajtam kívül tíz beteg. Minden ágyat lepedőből csinált függöny választott el. Csöndesen feküdtek, csak a tőlem harmadik ágyban fekvő nyögdösött halkan. Azt hiszem, meg voltak ijedve, mint én magam is. Ha nem lett volna itt apa, egész éjjel sírtam volna. Így is nagyon szomorú lettem, mikor elment, hogy rendezze a dolgait. A délelőtt eltelt a vizsgálatokkal, gyógyszerek beadásával — minden ágyhoz odamentek a doktor bácsik az ápoló nővérek kíséretében. Sokat beszéltek egymás közt, hogy mit, én nem értettem, de a nővérek igen, mert buzgón bólogattak. Adtak reggelit és ebédet is, de én csak inni tudtam, s azt is nehezen. Délután megjött nagyapa, ahogyan ígérte és hozott habos rolót. Na, azt megettem!
Egy hét sem kellett és lábra kaptam. A sok ágyban fekvés, a keserű orvosságok, nagyapa, s apa gondoskodása és a torokecsetelések (brrr!) végül is meggyógyítottak. Még gyenge voltam, mint az őszi légy, de apa felpakolt és elvitt magához — ameddig erőre kapok.
A rákövetkező évben apát áthelyezték egy másik helyőrségbe, messze a hegyek közzé. Nyáron oda is elvitt, ami számomra újabb kalandokat hozott. Krajcár nagyapáék a közelben laktak. Értsd úgy a közelt, hogy másfél-, két óra vonattal. Égig érő hegyek vették körül a falut, ahol élt, ahol a birtoka volt. Ö gondozta a családi birtokot, a testvérei rábízták.
— Végre megismerhetem az unokámat! — fogad hangos örömkiáltással Krajcár nagyapa.
Beszélgetésbe merültek, s én bámulva meresztem a szemem, hisz ilyen falusi udvart még nem láttam. A házba nyolc lépcsőn kell felmenni. Megszámoltam! Ablak is nyolc nyílik az udvar felé, a hosszú tornácra. Szépen faragott deszkákból készítették a tornác korlátját, s az alja is deszkából volt lepadolva, jól dübörgött, ha végigfutottam rajta. Azután az udvar maga egy kész csoda! A nagy faragott kapu két szárnya olyan vastagra készült, hogy az megvédjen a betolakodóktól, mellette kis ajtó a gyalogosoknak, de az is jó erős. A kerítésnél körben gyümölcsfák sorakoztak, de középen jókora hely maradt a kocsik, szekerek számára. A kapuval szemben hatalmas hodály volt. Ott tartották a szekereket, meg más általam sohasem látott gépeket, szerszámokat. A ház mögött nagy gyümölcsös húzódott fel a domboldalon. Olyan jól lehetett a fák között szaladgálni, a fűben hengergőzni!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: dr Bige Szabolcs-
