Amit megeszel, az ki is jön belőled!
Na persze nem valami emésztőrendszerbeli vándorlás odüsszeáját akarom ezen a helyen felfejteni, hanem csak azt az egyszerű tételt kimondani, hogy ami a részünkké válik, az olykor el is szakad tőlünk, ki is szakad belőlünk. Tán tíz éves lehettem, amikor eszembe ötlött a rém egyszerűnek tűnő játék, hogy aki olvasni tud, az írni is, s nem csak a tanító néni kedvére, de a saját örömére is képes ilyesfajta illúzióteremtésre.
Jól emlékszem egy gyermekkori barátom, Ember Peti hozott be az iskolába egy körülbelül hatszor nyolc centi nagyságú cérnával egybevarrt füzetkét, amely a nővére keze munkáját dicsérte! Nem ollóval volt kivágva, inkább úgy tűnt, hogy egyformára tépett lapok kerültek csak egymásra, be lettek hajtva, s középen jó erős sárgásfehér cérnával összevarrva. Hogy mi okból, azt már nem is tudom, tán a barátság lehet az egyszerű magyarázat, megkaptam Petitől ezt a füzetet, én pedig ott az iskolapadban, a szünetben (merthogy akkoriban még órán figyelt a nebuló a tanárra) elkezdtem írni egy történetet. Hogy miről is szólt, arra már nem emlékszem, de napokon át bíbelődtem vele, azt jól tudom. Aztán a barátok egyike-másika is beleolvasott, végül a tanító néninél kötött ki. Elolvasta, de nem fűzött hozzá magyarázatot, se jót, se rosszat, se biztatást, se bátorítást nem kaptam, de akadályokat sem gördített elém, s nem is vette el a kedvemet.
Mi lett a füzetkével? Visszavándorolt teleírva a gyermekkori cimborához? Vagy hazajutott, s ott egy idő után szemétbe került? Vagy bátyám tépte össze egy alkalommal, amikor legjobb tehetsége szerint kínozni akart valamivel? Nem tudom. De a füzet emléke él, a szemem előtt ma is fel tudom idézni, ma is látom magam előtt a szakadt papírszéleket, a cérnát. Ma is átélem azt a különös kettősséget, amit akkor éreztem talán először életemben, s fel is állítottam magamnak egy alaptételt:
A füzetté egybefűzött papír vagy akkor szép és csábos, amikor üres, tiszta mint a hó, patyolat, vagy akkor pezsdíti fel a véremet, ha minden lapja tele van írva cirkalmas betűkkel, tinta tintához ér, ujjlenyomatok tarkítják és a piszkos kéz nyoma látszik egy-egy lapján, s az utolsó lap legalján olvasható az egyik legbűvösebb varázsszó, amit ember valaha kitalálhatott: VÉGE.
A vége a kezdete valaminek
Valaminek a vége mindig valaminek a kezdete. Az egyedüllét vége a barátság, a család, a társaság kezdete, az együttlét vége pedig a magány. De ez megint csak valami új dolog. Nemlétezésből lesz a létezés, majd életből a halál. Ha megírod életed első történetét, meséjét, versét, novelláját, még be sem fejezted, már erőszakosan készül betörni az életedbe egy másik történet, s addig üldöz, gyötör, szurkál és vagdos, hogy előbb-utóbb engedsz neki. Ha aztán elkezded papírra vetni, elcsendesül a karodban, mint a hízelkedő macska, néha el is alszik az öledben, vagy megun téged, s örökre távozik.
Akkor kifosztottan, megalázva, mint akit megerőszakoltak, úgy heversz az elveszett ihlettel, a messze tűnt gondolatokkal, a reményvesztett álmokkal, s az álmod elnehezül.
Máskor meg pilleszárnyon érkezik, suhanó angyalformát ölt, és addig simogat, míg teljes testét fel nem fejted, minden porcikáját ki nem lesed, s itt hagyja egy novellában, tárcában, vagy versben titkait. Akibe egyszer ihletet lehelt az Úristen, minden látható és láthatatlan világok megalkotója, az többé nem szabadul. Annak áttetszővé válik a látható világ és meg-megjelenik a láthatatlan is. Élet és halál egymás kezébe kapaszkodik, menny és pokol egymásba ér, a fenn lentté, a lent fentté változik. A lélek kerti vendéglőt talál a felhők lágy ölében is, s pizzériát nyit akár az úszó sarki jég tetején is. Így van ez, ha az ember nem vigyáz és legyőzi őt az alkotási vágy.
folyt. köv…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:22 :: Kőszeghy Miklós
