Apám hamar elment, vállára lökte szürke felöltőjét, nadrágzsebébe rejtette kezét, majd hang nélkül biccentett, lehajtott fejjel lépte át a küszöböt.
Odakint szél tépett fáradt levelet, bent kandalló ontott meleget — apám még oldalra fordította fejét, hitte, felöltözött — botladozott két szék között —, nem szólt, nem búcsúzott, örökre elköltözött.
Anyám nem sírt, csak ült az üres ágy mellett, egy fehér inget hajtogatva valamit suttogott, majd unokáit az asztalig kísérte, színes gyertyát gyújtott — arca szürke volt, és kopott —, de mikor rájuk tekintett, mosolygott.
Húslevest főzött, a húshoz meggyszószt készített, s apám tányérjába egy karéj kenyeret tett — a leveshez szerette, mondta —, majd az egészet a szemétbe dobta.
Finom kis kezével a kontyához ért, egy tincset belesimított, fehér kötényzsebéből néhány álmot földre borított, majd leült apám helyére, tenyerébe hajtotta fejét, és látta, ahogy egy árny az égig ér.
Aztán többé már nem álmodott, nem hitt csodát, sem szebb napot — néha hangosan szitkozódva végzett férfimunkát —, olyankor apámra haragudott.
S ha elaludtunk, mi lányai, és az unokák is elcsendesedtek, akkor küldött az égre egy tekintetet, és imába foglalt egy nevet. Csak akkor mert szólni, megfedni apámat — harmincöt év után hagytál magamra, hát virágot fűztem hajamba, és megköszönve a volt éveket, fényképed fiókba rejtettem örökre — majd fekete gyolcsingét fehérre cserélte.
Anyám néha panaszkodott, dolgozott kettő helyet, unokát nevelt, és minden tavasszal a kertbe egy tő rózsát ültetett. Apám után eltemette lányát — naponta átkozva sorsát —, szép arcát beszőtték a ráncok, hátára ültek nehéz keservek, de nem hitte mégsem, hogy az élet lehet még nehezebb.
Nyolcvankét évét ültette ablakba, ajtaját mindig nyitva hagyta, a bánatát naponta zavarta.
Egy napon a hajnal magához kérte imádott unokáját — a folyóhoz ment, és a révésznek megadta tartozását —, akkor fiókba zárt minden fehéret, elégetett sok-sok emléket, levágta derékig érő haját, kivágott minden tő rózsát, és nekem adta utolsó mosolyát.
Anyám, ha egyedül van hangosan zokog, imát is csak érettem mond, s ha rám néz, szemében csillag ragyog — én Istent kérem csendesen —, áldja meg az én egyetlenem.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Kozák Mari
