Csak most volt huszonöt,
s már temetni kell.
A mosolya elveszett.
Most lett volna huszonhat,
egy életen át siratni kell.
Szemei ragyogása elveszett.
Nem lesz soha huszonhét,
de emlékezni kell.
Teljes valója elveszett,
mert egy baktérium
pókhálójában csapdába esett.
*
Ami maradt a sors torzója
csupán: síri csönd és virágfohász.
Nem éri már el senki,
nem formál rajta többé ecset,
szó, szerelem, madár, semmi…
*
A tegnapi nyár még zümmög,
akár az agyonhajszolt Intercity…
Jóságra termett karcsúságod
elillant a tájban hiába az újabb
lázas ecsetvonások Vincentnek
sem lesz többé füle, az itt
maradottaknak senki se ígérjen
életet, mert azt nem lehet,
mert az nem lehet, hiába kívánjuk
újra és újra, hogy tegnapelőtt
legyen, vagy kapjuk el mi
azt az afrikai nyavalyát, mibe
a múlt esztendőben annyian
pihentek bele, hogy kötelező
lesz ellene az oltás, de akkor,
ha mégis előbb kaptad volna
meg Te is, akkor itt volnál,
akkor itt volnál, s nem robbannál
haláloddal hirtelen bele
minden leporladó pillanatba,
nem mállana holt anyagod
a múltunkba vissza, hogy
kezünk között szétperegjen újra
meg újra létmorzsáid hiánya,
mert nincs már egészben zsebedben
a pogácsa sem, hangyabrikett lett
belőle, reformgasztronómia
a vegetáriánus lét kovásza,
s nincs, aki megrágja,
még sincs, aki megrágja…
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. április 29.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: M. Fehérvári Judit
