Börű szerint Ilkay belépési engedélye csak arra az egy alkalomra szólt, és a kán leányát továbbra is nem kívánatos személyként tartotta nyilván, és minden alkalmat megragadott ezt értésére adni. Ám kislányára, Dilayra, a tiltás nem vonatkozott. Ez furcsa helyzeteket hozott létre, miután a kislány megtanult négykézláb közlekedni. Elég volt egy pillanatnyi figyelmetlenség, és mire anája észbe kapott, átmászott a határvonalon. Mivel Babba épp a patakban mosott, és az alvó Csabant Börű gondjaira bízta, a farkasivadék felelőssége tudatában a szokottnál is harciasabban védelmezte a területet. Ilkay nem tudott kislánya után menni. Kétségbeesetten sikoltozott a fenevad mellett a hóban üldögélő gyermeke után. Több asszony is megjelent a segélykiáltások hallatán, de a vicsorgó ebbel egyik sem mert kikezdeni. A hangzavartól a kislány is megijedt, és sírni kezdett tovább fokozva az anyai kétségbeesést. Ezt már Börű sem bírta hallgatni, Dilayhoz ment, és megnyalta az arcát, de azelőtt még vicsorgott egyet anája felé, nehogy azt merje gondolni, a tilalomnak vége. A látványtól Ilkay éles sikolyt hallatott. Azt hitte, meg fogja harapni gyermekét. És nem ő volt az egyetlen a szemtanúk közül, akinek ez a gondolat fogant meg a fejében. Mivel Dilay a sírást nem hagyta abba, és a kétségbeesett hívó szóra sem mászott vissza anyjához, végül az eb szájába vette a hátán a ruhát, a határvonalig cipelte, ott letette, majd visszavonult. Ilkay remegő kézzel vette birtokba gyermekét a szemtanúk megnyugvására, aki egy elhagyott és megtalált baba kétségbeesésével kapaszkodott anájába. A hangzavarra megjelenő Babba már csak ennyit látott az egészből.
Ez az eset ismét elmérgesítette a hangulatot a két asszony között. Ilkay Börű fejét követelte, Babba pedig felfortyant, hallani sem akart róla. Este Sári Kánnak, aki nem tartózkodott az orduban a történtek idején, amiként a legtöbb férfi sem, nem volt könnyű dolga az ítélethozatalkor. A nézők közül egyesek a lányát támogatták, de jócskán akadt olyan is, aki tanúsította, hogy Börű nem bántotta a kicsit. Bolan is harciasan védte családja őrzőjét. Sári Kán nem akart vele ujjat húzni. Az utóbbi napok eseményei reményt adtak a megbékélésre, hátha csak múló női szeszély… Bár semmi jelét nem látta annak, hogy Bolan és Ilkay közt a jég olvadni kezdene.
Az újabb „fegyverszünetre” Dilay hasmenése adott lehetőséget, bár eleinte úgy tűnt, a helyzet még jobban elmérgesedik. Babba ugyanis egy marék fehér agyagot [1] adott a baj orvoslására. Ilkay először azt hitte, a múltkori vita következményeként űz csúfot belőle. Amikor viszont barátnőjének felháborodva panaszolta, mit adott neki Babba, az elmesélte, neki jót tett, és a kisfiának is. Az utána következő bocsánatkérés ismét megnyugtatta egy időre a kedélyeket. Sári Kán újra reménykedni kezdett. Babba viszont sejteni kezdte, mit tervelnek a háta mögött. Ám még Bolannak sem mondhatta el aggályait, hiszen nem több egy ágyasnál…
Más szempontból urára nem lehetett panasza. Kiváló atya volt. Rajongott kisfiáért. Ragyogott a szeme, amikor ránézett, és amikor hazaért, azonnal ölbe vette. Fúrt, faragott, zörgőt és mindenféle játékot készített neki, amikor pedig leesett a hó, már el is készült a szánkó egy kosárral, hogy Csaban le ne essen… Börűt befogta eléje, így kisfia kutyaszánon roboghatott, ő pedig utána. Ami azt illeti, az eb versenyzett vele a rajongásban. Csaban felmászott rá, húzta a fülét, szőrét, de az eb vakkanás nélkül mindent eltűrt. Ám a fiúcskára még feddően rászólni sem lehetett, mert azonnal fenyegetően kezdett morogni.
Na persze, szülei mindketten várták, szólaljon meg, titokban reménykedve, hogy az ő nevüket mondja ki hamarább. Ám az első értelmes szó — na jó, szótag —, amit kimondott, az Bö… majd Böbö… volt, könnyes szemekkel négykézláb igyekezve vigaszért örök védelmezőjéhez.
Néhány nap múlva, amikor Bolan épp leszállt a lováról, Csaban megtette első lépéseit.
— At… At — indult meg feléje feltartott kézzel, atyja boldogan nyúlt utána, nagyot rikkatva örömében:
— Babba, hallottad? Azt mondja, Ata! (=atya baskírul).[2]
Válaszként az atyai büszkeséggel ölbe kapott Csaban tovább nyújtózott… a kanca felé, amelyről Bolan épp leszállt.
— Háát… Nekem úgy tűnik, nem azt mondja „Ata”, hanem azt hogy „at” (ló baskírul) — gonoszkodott Babba.
— Na, gyere, na… — lombozódott le Bolan atyai büszkesége, de ismét lóra ült, Babba pedig kissé szorongó szívvel adta fel fiát az ölébe. Amire visszaértek, Csaban már vígan biztatta a lovat:
— Dí, dí!
Babba anyai előérzetei nem csaltak. Másnap már gyermeksírásra kellett kiszaladnia a jurtából. Börű bűntudatosan nyalogatta a pityergő kisfiút. Nem kellett sok anyai fantázia kitalálni mi történt. Csaban lovagolni, pontosabban kutyagolni akart, de leesett. Amint meglátta anáját, azonnal nyújtotta kezét, vegye ölbe. Ijedelme nem sokáig tartott. Alig száradtak fel könnyei, máris Börű után nyújtozott.
— Bö-bű! At!
Hiába minden anyai magyarázat, győzködés. A fiúcska tovább ismételgette:
— Bö-bű! At!
Másnap Bolan egy kis nyereggel jelent meg. Akkorával, amekkorát Börűre lehetett szerelni. Elöl volt fogantyúja is, hogy Csaban meg tudjon fogózni. Aztán kiderült, honnan tudott ilyen hamar nyerget varázsolni. Eredetileg egy hintaló kelléke lett volna, amely végül nem készült el. Ki akarna falovon lovagolni, ha van igazi, élő? A „fenevad” pedig birkaként tűrte a nyergelést és lovaglást. Kis gazdája kegyeiért bármit… Az orduban pedig csodájára jártak, és nemcsak a felnőttek. Börű felnyergelése Dilayt is odavonzotta a szomszédból Ilkay tiltása ellenére. Csaban már épp nyeregben ült, készen a „felvonulásra” amikor Bolan meglátta a nyújtózkodó kislányt. Megsajnálta.
— Gyere, na, te is! — tette fel a nyereg elé és átvetette felette a kantárt. Derekát a nyereg fogantyújához kötözte. — Fogd át a derekát, nehogy leessen! — szólt rá fiára, majd kezét körülöttük tartva adta meg az engedélyt Börűnek az indulásra. — Lassan! — figyelmeztette az ebet. Fölöslegesen.
A látványra összefutott az ordu, Ilkay is megjelent rémülten kislányát keresve, aki anai éberségének lankadását használta ki, és úgy szökött át a tiltott területre. Ezúttal Börű nem morgott rá, csak kivillantva félelmetes fogait parancsolt tisztes távolságot.
— Vigyázok rá! — vette elejét Bolan az anai rémüldözésnek.
Ilkay segélykérően nézett körbe. Senki nem figyelt riadalmára, tekintete csak Babbáéval találkozott. Ő is harapdálta az öklét kisfia épségéért aggódva. Ám amint telt az idő, s baleset nem történt, feszült vonásai fokozatosan büszke mosolyra változtak. Ez Ilkayt is megnyugtatta.
— Ebből lesz az igazi baskort! Még meg is tudja lovagolni! — biztatta őket valaki a nézőseregből Börű farkas-atyjára utalva.
— Azt a…! Járni sem tud, de lovagolni már igen!
— Asszonyt lopni idejében kell megtanulni! S főleg gyakorolni kell!
Ez az utóbbi közbeszólás aratott a legnagyobb sikert. Ám hiába udvaroltak mások is Bolannak, hogy az ő gyermekük is „kutyagolhason” egy kört, mert Csaban és Dilay kivételével Börű senkit sem engedett a nyeregbe.
A két gyermek barátsága újabb reményt adott Sári Kánnak. Hátha mégis… S hogy nem alaptalanul, azt a következő hónapok alátámasztani látszottak. Nem, nem. Szó se róla, Babba és Ilkay barátnők nem lettek, de ahogy a gyermekek helyváltoztatási sebessége nőtt, úgy egyre gyakrabban kellett a szomszédból összeszedni őket. Aztán a:
— Hagyd, maradhat itt is, vigyázok én rá! — is egyre gyakrabban hangzott el, sőt időnként már az is:
— Itt hagyhatom, amíg ellovagolok a…
Ha Babba eleinte a „kutyagolást” sem nézte jó szemmel, a következő atyai meglepetésen azonban már komolyan felháborodott. Bolan ugyanis egy kis fakarddal lepte meg kisfiát. Fegyvert egy egyetlen telet és két nyarat megért gyermek kezébe? Ki hallott még ilyent? Jó-jó fából van, de akkor is! Ez nem jó játék! Sőt, nem is játék!
Ám uráról mindez lepergett.
— Amikor távol vagyok, ki fogja Anát megvédeni? Megvéded, ugye? — fordult kisfiához, aki buzgón bólogatott.
Hiába minden anyai aggodalom és zsörtölődés, még „gyakoroltak” is. Amikor viszont Bolan kitette lábát a jurtából, a veszélyes játék azonnal rejtekbe került. No, nem ment ez ilyen simán, mert Csabannak éles volt a szeme, és „felelőssége tudatában” követelőzni is tudott.
Sári Kán elégedetten szemlélte a két gyermek barátságát, és a kölcsönös dajkaságot. Majd, ha sárgulni kezdenek a levelek, még egyszer szembesíti Bolant az ajánlattal. Hiszen láthatja, az asszonyok is jó úton haladnak a megbékélés felé… A téli napforduló alkalmával talán egybe is kelhetnének… Bolan azóta még egy csatában igazolta rátermettségét a hadvezetésre… Tekintélyét még a legöregebbek sem kérdőjelezték meg
[1] Kaolin. http://www.enviromedica.com/eating-clay A fehér agyag az egyik legősibb gyógyszer. Egyrészt nagyon sok ásványi anyagot (kálcium, vas, zink, nyomelemek, stb.) tartalmaz, amire szüksége van a szervezetnek, másrészt képes megkötni a szervezetbe (pl. bakteriális fertőzéssel) bekerült mérgező anyagokat (amiként pl. az aktív szén tabletta is megköti a gázokat). Például képes megkötni az anyarozzsal fertőzött lisztben a mérgező anyagok 77%–t egy amerikai kutatás szerint. Használták hasmenés és tavaszi fáradékonyság kezelésére, adták a terhes nőknek, egyrészt a szervezet erősítésére, másrészt a hányinger csökkentésére. Napjainkban az alternatív orvostudomány újra felfedezte az agyagot. Használják liszttel összekeverve és kisütve, vagy éjszakára beáztatják vízbe, és rövid ülepedés után megisszák a zavaros levet. http://www.libertatea.ro/sanatate/sfaturi/12-terapii-cu-argila-care-te-vindeca-de-boli-710915
[2] Bár etimológusaink az „atya” szavunkat funnugor eredetűnek tartják, nekem akadnak kételyeim. Lehetségesnek tartom a török (altáji) eredetet (ata) is. (lásd Tóthfalusi online etimológiai szótára http://www.szokincshalo.hu/szotar/? „Akárcsak az apa és anya esetében, gondolhatunk gyermeknyelvi eredetre, illetve arra, hogy a finnugor rokonnyelvi megfelelők is párhuzamos gyermeknyelvi alakulatok: votják ataj, cseremisz atja, finn ätti, mordvin atje (‘nagyapa’), mivel más nyelvcsaládoknál is találni hasonló szavakat: görög, gót atta, albán at.”) És a török ata…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
