Botond már-már lecsapott a magasba emelt bal kezében tartott kardjával, amikor az ostorral képen teremtett bosszúszomjas lovas — aki közben úrrá lett lován —, visszaért. Ki törődik a harc hevében olyan illemszabályokkal, hogy a halálos csapást átengedje a vezérnek? Kissé oldalra dőlve lován sújtott le kardjával a harcias nőre. Ám fegyvere nagyot pendült, mert Botond kardjának csapódott, és lova ismét tovaragadta. Meglepetten fordult hátra. A következő pillanatban felhangzott Botond kürtje. Visszavonulót fújt, csapata pedig fegyelmezetten követte. Ő néhány lépés után még egyszer hátrafordult, és megnézte magának a földön fekvő sérült Bolant. Farkasszemet néztek. Tekintetét már nem emelte fel, örök búcsúpillantást venni egykori arájától. Megfordult, megsarkantyúzta lovát, és többé nem fordult vissza. Nem a szurdokon át, ahol jöttek, hanem a rövidebb úton, a sztyeppén vágtattak hazafelé. Heténynek ugyancsak sarkantyúznia kellett lovát, amíg utolérte Botondot.
— Az a szőke… nem Babba volt? Miért nem…
Nem folytatta, mert Botond gyorsabb vágtára fogta lovát, és faképnél hagyta. Pedig menekülésre nem volt okuk. A jurmatyok élén vágtázva érkező Szonkhor egyrészt felmérte, menekülő ellenség számbeli fölényben van, így inkább a sérültek ellátásával foglalkozott, s megszervezte az ordu védelmét arra az esetre, ha az ellenég nagyobb erővel térne vissza. Levent mergen Sári Kánnal maradt, Bolan megsérült, így ideiglenesen ő vette át a parancsnokságot. Felderítőket küldött a szurdokba, és hírnököt Sári Kán és Levent mergen után. Ám nem fért a fejébe, mi késztette az ellenséget visszavonulásra? Hiszen akkor már a jeneik gyakorlatilag térdre kényszerültek.
— Mennyi a veszteségünk?
— Öt halott, s vagy háromszor nyolc sebesült.
— S nekik?
— Magukkal vitték a sérültjeiket, a halottaikat is. Talán kettő.
— Mit vittek el?
— Semmit.
Bolan viszont kezdte gyanítani az okot.
— Ki volt ez? — kérdezte az aggódva föléje hajoló Babbától, aki épp sikeresen eltávolította a nyílhegyet a térdéből.
— A vőlegényem — felelte, miközben lábra állította az őt mankónak használó urát. Majd hozzátette: — … volt. Segíts Atának! — szólt rá Csabanra, aki segítség gyanánt azonnal belekapaszkodott atyja kezébe, valóban inkább megnehezítve Babba dolgát, hiszen a kisfia súlyát is cipelnie kellett. — Bevisszük a jurtába, és lefektetjük, jó?
— Ata! Ata! — sírt a kicsi kétségbeesetten.
— Ne félj! Ata meg fog gyógyulni. Gyere, segíts, varrjuk össze és kössük be a sebét! Nem lesz semmi baj. Te megvédted! — tette hozzá, majd belehasított a kétely, jól tette-e, amikor ezt mondta. Esetleg legközelebb… Eh, majd beszélget vele máskor erről, most a legfontosabb megnyugtatni a halálra rémült gyermeket.
Odakint közben az asszonyok jóvoltából ismét bizonyítást nyert Babba isteni mivolta. Csak meglátta az ellenség, és máris menekülőre fogta…
Csaban nagyon nehezen aludt el aznap este. Még a felnőttek lelkivilágát is kifordította a támadás, a sok vér és a fegyvercsörgetés, hát még egy ekkora gyermekét. Bármivel is próbálta másra terelni a figyelmét Babba, ismét és ismét szóba hozta a csatát, kérdezett és meséltetett. Mikor idesanyja már-már azt hitte elaludt, ismét felriadt, és kezdhette elölről a nyugtatást. Még a máskor csodaszernek ható szoptatás sem tette meg a hatását. Végül csak kidőlt.
Akkor Babba átfeküdt ura mellé, aki megriadt az érintéstől. Szembe fordult vele.
— Vele mehettél volna… — szegezte neki a kérdésnek ható kijelentést.
— Igen…
Bolan még szólt volna valamit, de asszonyának ajka megakadályozta ebben. Aznap éjjel megtanulta, mi a különbség magáévá tenni egy nőt, és egy szerelmes asszony ölelése között…
És megfogant Babba második gyermeke, egy kislány, Bolan örömére. Tulpán lett a neve a virágról, amit Babbának hozott Csaban születésekor.
— Ez volt szerelmed első igazi vallomása… — magyarázta meg Babba a névválasztást.
A többszöri ölelkezés után a kimerült férfit ismét elnyomta az álom. Babba is szinte követte példáját, de kisfia nyöszörögni kezdett. Mire óvatosan, kikelt Bolan mellől, már nem kellett az anyai nyugtatás. A kicsi visszaaludt. Visszabújt a közös takaró alá, de nem jött álom a szemére. Rádöbbent, már jó ideje szereti a férfit. Ám eddig ahányszor rajtakapta magát, hogy várja már az éjszakát, önmagát kezdte gyűlölni bűnös vágyaiért… Amiként nem hagyta magát átadni az örömnek, akkor sem, amikor tulpánt kapott Bolantól… amikor Csaban született. Csak egy rövid pillanatig…. Ilkay iránt érzett féltékenysége is valójában innen táplálkozott. Természetesen félt attól is, mi lesz a sorsa, ha ura elveszi a kán lányát… De… Igen, most már önmagának be meri vallani. Végül őt is elnyomta az álom. Már pirkadt, amikor felriadt Csaban újabb nyöszörgésére. Hirtelen felült, mély álomból kábán ébredve. Mire magához tért és ki tudott kelni a takaró alól, a kisfiú ismét álomba szenderült.
— Jaj, fel kellene kelni… Csak egy picit még… — alkudozott önmagával, de már állt volna fel, amikor egy erős férfikéz visszahúzta, s maga felé fordította:
— Leszel a feleségem?
Babba arca felragyogott, majd pajkosan megkérdezte:
— Van választásom?
— Van… Tengri színe előtt csak szabad akaratból lehet egybekelni…
Babba egy ideig habozott, megtegye-e, végül a férfinak szegezte a kérdést:
— Eddig miért nem? Gyermeket szültem neked…
— Eddig nem éreztem, hogy szeretsz. Féltem, ha szabadon dönthetsz, akkor… — vallotta be szégyellősen kerülve menyasszonya tekintetét. — Mi változott meg ily hirtelen?
— Amikor azt hittem, elveszítelek, akkor rádöbbentem, már rég szeretlek…
Karsa még összeadta őket. Aztán, mint aki erre várt, egy éjjel örök álomra szenderült.
Sári Kán amint hazaért és meglátta őket, mint frissen egymásra talált szerelmespárt, azonnal tudta, más örököst kell keresnie. Nem, lánya nem lesz e jurtában a második feleség… Ebben a hangulatban járta végig a romokban fekvő ordut. Tombolt, de nemcsak a szétvert orduért és a halottakért. Dühös volt önmagára is, miképpen mehetett lépre ennyire gyermekded módon, de a háttérben ott őrjöngött kimondatlanul a sértett, megalázott atyai büszkeség. Lánya helyett az, akit ő emelt ki az ágrólszakadtak közül, olyant választott, akinek népe ezt tette velük. Este magához hívatta az ordu mellett épp megpihenő karaván vezetőjét.
— Jól értettem, az Ur Ala felé tartotok? Akkor a porok és mosok földjén halad át az utatok. Adjátok át üzenetemet gyulájuknak: ha por vagy mos merészkedik baskort földre, legyen az akár kereskedő is, élve nem kerül haza!
Higgyen vagy ne higgyen Nur Kánnak, aki állítása szerint nem tudott semmit arról, hogy por szövetségesei mire készülnek? Nem tudta mit gondoljon. Mindenesetre egy feltételezés, amely akár téves is lehet, nem elég ok megtámadni a baskortoknál nagyobb sereggel rendelkező ujgurokat. A támadásban nem vettek részt…
Egy vágta sem tarthat örökké, főleg, ha senki sem üldöz. A lovaknak is pihenniük kell. Előbb vagy utóbb ki kell adni a parancsot a letáborozásra. Botond sem tehetett másképp.
— Minek mentünk oda, ha üres kézzel tértünk vissza? Mi voltunk többen, és a baskírok már-már összeroppantak! Miért nem kerested meg az arádat? — kérdezte egy távolabbi hont vezére, aki személyesen nem ismerte Babbát.
— Csak…
Ám saját hontjabeliek kérdése is záporozott. Egyik, aki a harc hevében csak távolról látta a jelenetet, szintén kényelmetlen kérdést szegezett neki:
— Az a szőke… Az nem Babba volt? Miért nem hoztad magaddal?
— Nem láttad? Gyermekét védte… Azóta szülte… — felelt egyik társa.
— Ha felszarvazott, miért nem vágtad miszlikbe? — folytatta az első a vallatást.
— Még ő akadályozta meg, hogy én megtegyem, és visszafizessek ezért! — mutatta dühösen a társa arcán az ostorhagyta nyomot.
— Pofa be! — üvöltött fel Botond, faképnél hagyva őket, majd leitta magát a sárga földig.
Másnap este egyik alvezére kikapta kezéből a korsót.
— Add vissza! — hörögte fenyegetően.
— Egy ringyóért nem érdemes tönkretenned magad!
Botond felugrott, és öklével társa orrába csapott. Azonnal elöntötte a vér.
— Ne merd még egyszer ringyónak nevezni!
Amikor hazaértek, Eperje, Kál és Regő eléjük mentek. A nem épp vidám menetet látva az anyai szív elszorult.
— Nem találtátok meg?
— De. Él. Jól van… — felelte Botond fagyosan, majd hozzátette: — Az unokád is…
— Nem jószántából… — próbálta Eperje védelmébe venni Babbát.
— Nem? Aznap, amikor eltűnt, azt mondta nekem kétszer is: „Nem akarlak többé látni!” Én tűvé tettem a világot érte, csak megtaláljam. Háborúba vittem a hontot, a porokat sőt mosokat is. Sok vitéz életébe került… Sok fölöslegesen kioltott életbe… Ő pedig…
— A gyermekét védte, Botond! — szólt közbe Hetény, aki közben szintén odaért. — Egy nő, aki nem ugrik gyermeke védelmére az egész világ ellen is, nem érdemli meg az idesanya nevet. Bárki is legyen az atija. Megcsúfolás gyümölcse legyen is…
— Kardot emelt rám… És nem csak (nyomta meg a szót) a gyermek védelmében. Egy ideje folyt már a csata, amikor a gyermek kifutott a jurtából atija védelmében. Ő pedig addig bentről figyelte a harcot. Ismeri a porok fegyverzetét, felismerne egy honthoz tartozó vitézt. De nem kiáltotta el magát: „Itt vagyok, mentsetek meg!” Mondj a porok közt egyetlen vitézt, aki ismeretlenül is nem sietett volna nyeregbe kapni, hallván az ismerős nyelvet! Gyermekestől, ha kell… Nem, nem! Ő választott. Azt a másikat… akinek a védelmére kelt, kardot emelve népére is — felelte, majd tovalovagolt, egészen a hátáig, ahol leszállt a lóról, kikötötte, majd becsapta maga után az ajtót. Babbával és majdan születendő gyerekeikkel kellett volna együtt lakjanak benne.
— Hagyjátok… szólt Kál a többiekre. — Ki kell gyászolnia magát.
— Azt teszi már mióta elindultunk… — világosította fel Hetény epésen.
Kál bement a hátba, fiába lelket verni. Nemsokára kijött. Egy korsót tartott a kezében.
— Magára akar maradni… — sóhajtotta Eperje és Regő kérdő tekintetére. — Ezt — mutatta a korsót — valamiképp kihoztam.
Botond este sem jött elő. Másnap reggel Kál ismét nagyot sóhajtva lépett ki a fia hátából.
— Felébredt? — érdeklődött Regő.
— Ébredezik. Rémesen fáj a feje… Hagyd…
— Egyedül akarok bemenni… Kettesben akarok beszélni vele.
— Nem hiszem…
— Nem az unokámról akarom faggatni. Vannak helyzetek, amikor a szülői jó szándék kevés, és egy baráti szó többet ér… Hadd próbáljam meg…
Kál beleegyezően bólintott. Végeredményben ő volt fiának tanítómestere. Kamasz korában, amikor fiával nagy tekintélycsatákat vívtak, Regő nem egyszer sikeresen csillapította a felajzott indulatokat. Ha már Hajnalt, a feleségét második gyermekük születésekor magához szólította Kaltes Anki, és asszony nem volt a háznál…
Regő bement, és becsukta maga után az ajtót. Kál pedig ott a téren leborult a látóhatár szélén nemrég felbukkant Nap előtt.
Botond az ágy szélén ült, fejét keze között bilincsben tartva. Már épp el akarta küldeni az öreget, amikor Regő meglepte kijelentésével:
— Köszönöm, fiam!
— Mit? — nézett rá ködös tekintettel.
— Hogy ott, akkor megcsalatásod pillanatában sem hagytad, bántani a lányomat… A baskír kán orduja a kezetekben volt. Nem álltál rajtuk bosszút, hanem visszavonultál, bár legszívesebben miszlikbe vágtad volna mindhármukat, nem hagytad, hogy vitézed megtegye helyetted. Erre kevesen lettek volna képesek. Örvendtem, amikor megkérted lányom kezét. Sajnálom, hogy ott fenn — mutatott arra, amerre az égig érő fa tetejét sejtette — másképp döntöttek a sorsotok felől. Miért? Talán soha nem fogjuk megtudni. Mindenki feladta, még én sem hittem, valaha hallok még Babba felől. Te nem. S lám, kitartásodat siker koronázta, megtaláltad. Sajnos a csalódást is kaptad vele, de még akkor is igazoltad nemes lelkedet. Én két éve gyászolom, és a seb még nem hegedt be…
— Neked ott van a fiad… Csanád… És a hont… Szükségük van a gyógyírjaidra, lelki támaszodra, és közvetíteni oda — mutatott felfelé — a felső világba, Numi Turum, Kaltes Anki, fiaik és lányaik felé.
— S rád nincs szüksége a hontnak? Sőt minden pornak és mosnak is, akik, ha csatáról van szó, szintén elismertek vezérüknek. Soha nem éltünk ennyire biztonságban, mint amióta az ujgurokkal is szövetséget kötöttünk. Te hoztad össze és tartod kézben e szövetséget. Apád már csak névleg a hont gyulája. Öreg már és beteg ember, valójában itt már mindenki rád hallgat. S te vagy az utolsó, aki a Mézevő-Anki leszármazottja. Mi lesz népeddel, ha e szövetség darabokra esik? Mióta a perzsák kudarcot vallottak Szkíthia meghódításában, azt hiszik, övék a világ. Megváltozott az időjárás. Egyre kevesebb a rénszarvas. Egyre többen gondolják, hogy éjszak felé kellene vonulnunk. Ám ahhoz a szamojédekkel kellene megküzdenünk… Mások napnyugta felé mennének, talán az Ur Ala hegyeken túlra is. A maradás is, a költözés is harccal jár. Szüksége van a népünknek egy ilyen vezetőre, mint te. A fájdalommal együtt kell élned, amiképp én is teszem. Már két éve… Még egy egyszerű embernek sem szabad elengednie magát. Az élet megy tovább. Apád is imádta idesanyádat. Végy róla példát. Mi lett volna veled, ha halálakor azt teszi, amit te most? Mennyivel lehetett könnyebb elhelyezni idesanyádat a kacsalábon forgó kastélyban, abban a tudatban élni, hogy lelke az alsó világba távozott, vagy, mint neked, azt tudni, hogy él, de nem láthatod többé? Inkább meghalt volna? Nem, nem gondolod ezt! Lehet, azt kérded most, miből vagyok annyira bizonyos ebben? Hát azért, mert nem hagytad, hogy megöljék. Még ezek után sem… Fontosabb számodra az élete, mint a bosszú… Él, örvendj ennek, még ha elvesztetted is. Jobb, mintha meghalt volna… Ő belenyugodott sorsába, különben gyermekét ölbe kapva kérezkedett volna hozzátok.
— Hamar megvigasztalódott… Még fegyvert is fogott rám… És népére is…
— Honnan tudod, min ment keresztül? Három tél és két nyár telt el azóta. Honnan tudod, mennyi megaláztatásban lehetett része? A legtöbb elrabolt lány foggal és körömmel védekezik az első nász alakalmával… Egy nő választani akar. Az ő esetében miért lett volna másképp? Aztán a násznak gyümölcse lett.
— Megszabadulhatott volna tőle… Ismert ő elég fűszerszámot amivel… — vetette közbe epésen Botond.
— Valóban, rendelkezett egy táltos tudásával, még ha nem is mászta meg az égig érő fát… Volt, amit már nálam is jobban tudott. De mutass nekem egy nőt, egyetlen egyet — emelte fel mutató ujját figyelmeztetően — akinek adott is… Ha csak egyet találsz, igazat adok neked — szakította félbe Regő is erélyesen. — Mondd, honnan kellett volna tudnia, hogy magaddal viszed még a gyalázat után? Sok férfinak elég, ha meggyalázza valaki kedvesét, akár erőszakkal is, és máris eltaszítja magától. Nem számít, a nő akarta-e, vagy kényszerítették. S ő gyermeket is szült elrablójának. Kérdezted-e tőle, akar-e veled jönni gyermeke nélkül?
— Nem kellett. Látszott rajta, nem akar…
— Mert kételkedett… Vajon, jogosan? — tartott az öreg hatásszünetet. — Egyszer azt mondtad neki, nem kis csodálattal a hangodban: „Kiváló anya lesz belőled!” Véletlenül hallottam meg… Vajon egy „kiváló anyának” ott kellett volna hagynia gyermekét, még akár gyalázatban fogantat is, csak veled jöjjön? Vajon veled jött volna-e gyermekestől, ha megmondod neki: „Hozzad!” Vajon mi lett volna a gyermek sorsa, ha hazajön vele? Tudhatta-e, hogy nem éri bántódás? Vagy látott egy felemelt kardot, amely épp gyermekét készült ketté hasítani? Esetleg annak a kiváló anyának a világgal is szembe kellett volna szállnia gyermeke védelmében? — tartott ismét hatásszünetet Regő, de nem hagyta az addig földet bámuló Botondot megszólalni. Amint a fiú felpillantott, ismét megszólalt: — Nem, azt a gyermeket nem érte volna bántódás, hiszen nem hagytad bántani. És így, megcsalatva is, kiverted a másiknak a fogát, mert ringyónak merte nevezni… De ő tudhatta, amikor a felemelt kardodat látta?
— Felvette a kardot a földről, és előre lépett — szólalt meg Botond keserűséggel a hangjában. — És a védelmére kelt… Nem csak — nyomta meg a szót — a gyermeket védte.
— Felemelted a kardot, és nem sújtottál le, és kivédted az ellene irányuló kardcsapást. Talán azóta akadt olyan pillanat, amikor ezt megbántad… Nem mondtad neki határozottan: „Gyere velem, gyermekestől…” A kétely nem engedett. Neki még annyi ideje sem lehetett dönteni, mint neked. Most, főleg, miután végighallgattál, úrrá lett rajtad a kétely. Talán rosszul döntöttél akkor? Lehet, később mégis úgy érzed majd, helyesen cselekedtél. Ki tudja? Ő miért nem kételkedhetett benned egy pillanatig? Gyermeke életéről volt szó… De gondold végig. Ha nem jöhet veled, hagyhatta, hogy kiéld a bosszúdat? Miatta érte az ordut a támadás… Mi lenne a sorsa a nélkül a férfi nélkül? A pillanat kevés elég jó döntést hozni abban a kétes helyzetben. Elszalasztottátok az alkalmat, örökre. Mindketten. Nagyapám, aki előttem volt a hont táltosa, mondogatta: „Amíg a legkisebb dolgot is megteheted egy cél érdekében, ne szalaszd el az alkalmat, ne sajnáld az áldozatot. De tanulj meg együtt élni a megváltoztathatatlannal.” Te a lehetetlent is megtetted, visszaszerezni Babbát. Szövetségeket kötöttél, egyesítetted a por és mos hontokat. Szövetkeztél az ujgurokkal. A háborútól sem riadtál vissza. És ez a hont hasznára vált. Mióta tudnak e szövetségről, a szakák nem törtek be területünkre. Ugyan elesett néhány vitézünk e csatákban, de asszonyainknak, gyermekeinknek nem kellett rettegniük itthon. A hont látta hasznát. És szükségünk van rád! E szövetségek tartósak kell maradjanak. Apád, Kál öreg és beteges. Már csak névleg a hont gyulája. Mindenki tudja, te, az örököse vagy az. De mint ilyennek, van kötelességed is. Biztosítanod kell az utódodat, aki majdan átvegye helyed. Utolsó vagy már, akiben a Mézevő-Anki vére folyik.
— S a te helyedet ki veszi majd át? Babba már nem fogja… Csanádnak pedig nincs ilyen hajlama. Ő inkább büszkén viseli kardját, tur ulos pajzsát, és nincs versenytársa a céllövésben. Vadásznak és kardforgatónak kiváló, de nem látom őt a hont táltosaként…
— Azt nekem kell megkeresnem… Mert nekem is van ilyen kötelességem. A hontnak táltosra van szüksége. És meg fogom találni — felelte Regő, majd magára hagyta.
Botond csak délután került elő. Bár tekintete elnyűtt volt, nem tűnt részegnek. Volt valami megjelenésében, ami távolságtartást parancsolt. Még Kál sem ment oda hozzá… majd este. Most egy győzködéssel mindent elronthat. Botond lement az Ob gázlójához, és lemosta magát. Már épp indult vissza hátába, amikor egy Ur Ala felől érkező karaván épp átkelt az Obon az Abakán-hegyek felé tartva. Ismerős csengésű beszéd csapta meg a fülét.
— Baskírok vagytok?
— Igen! Jurmatyok. A hont gyuláját, Kált keressük. Engedélyt akarunk kérni a letáborozásra.
— Ismeritek Sári Kánt?
— Igen, uram! A velünk szomszédos ordu a szállásterülete.
— Mondjátok meg neki, Botond gyula azt üzeni, ti vagytok az utolsó baskírok, akik bemerészkedhettek a porok és mosok területére, és élve megúszták! Baskír, fegyverrel vagy fegyver nélkül, ide be ne merje tenni az orrát, mert fejét vétetem!
A karaván nem értette a dühkitörés okát, de a hangnem sokatmondó volt. Nem álltak meg a hont mellett éjszakázni és kereskedni, amiképpen számítottak, hanem addig mentek, amíg rájuk esteledett, ahonnan már a porok nem láthatták őket. Ami biztos, az biztos…
A hont tagjai értetlenkedve fogadták a baskírok száműzetését. Hiszen ők támadták meg nemrég őket… Miért nem annak idején született meg a kitiltás, amikor lányt raboltak, innen? Babba különös megtalálása, majd ottmaradása is sok feltételezésnek lett az alapja.
Aztán néhány nap múlva megérkezett Sári Kán hasonló tartalmú üzenete is, ami még fájdalmasabb volt nemcsak nekik, hanem minden por és mos kereskedőnek. Hiszen a keletre vezető kereskedelmi utak nagy része mind a baskír területen, az Ene Sai völgyén át vezetett.
Botond eleinte dühkitöréssel válaszolt a „Miért tiltjuk ki a baskírokat?” — érdeklődésekre. Kál erősen csóválta a fejét:
— Hej, a harag nem jó tanácsadó…
Amikor megérkezett Sári Kán hasonló tartalmú üzenete, Botond ennyit mondott:
— Ezért!
Hiába állította be előrelátásnak a baskírok száműzetését, a tur Mézevő-Anki utolsó sarjának tekintélyében megtörtént az első repedés. A mosok és a porok nem álltak többé feltétel nélkül mellette. A szamojédek majd a szakák betörése és kiűzése még helyrehozott valamennyit a megtépázott tekintélyből, de már nem volt többé a régi.
Hála a két háborús viszonyban álló nép között lakó ujguroknak — megütközni egymással a hadakozó feleknek át kellett volna vonulniuk területükön — vérontásra nem került sor. Nur kán két tűz közé került. A baskortok régi szövetségeseik voltak, bár újabban — főleg a kirk küzök elleni viszály idején — inkább a poroktól és mosoktól kaptak segítséget. A baskortok nem akartak két egykori szövetségesük, a kirk küzök és ujgurok viszályába beavatkozni. A csenjünök [1] terjeszkedési szándékai keleti irányból ismét kiemelték az ujgur-baskort szövetség fontosságát. Az idők során a Botond által létrehozott por-mos-ujgur szövetség feledésbe merült.
Ebben a helyzetben nem tehetett mást, legalább a szakadozó por és mos szövetséget jobban össze kellett fognia. Ehhez a legjobb útnak egy házasság tűnt, elvenni Ravasz lányát, Gerlét, Süllag húgát. Amúgy is nagy nyomás nehezedett rá, hisz egy gyula sem örökéletű, s egykor valakinek át kell vennie a helyét. Nem szerelemből nősült, érdekházasság volt ez, pontosabban szerződésházasság, amely megerősítette a porok és a mosok szövetségét.
Kál nem érte meg unokája születését. Kaltes Anki elvágta élete fonalát, megszabadítva szenvedéseitől a már jó ideje beteg embert. Botond, mint megannyi félárván felnőtt gyermek, nagyon megszenvedte atija halálát. Regő állt mellette, és állította ismét talpra, hiszen gyermekének szüksége lesz rá.
Ám, amint Sári Kánnak, neki sem telhetett öröme fiában. Öt telet élt meg a fiúcska, amikor elvitte egy járvány, melynek sok gyermek esett áldozatul. Regő nem tudott csodákat művelni. Botond még csak otthon sem lehetett, mert épp a szakák újabb betörését kellett elhárítania. A harcba indulása napján kisfia még boldogan futkározott, amikor visszaért, már csak a rézarcú babáját vehette ölbe. Akkor kelt szárnyra Babba átka… Botond nem szerette nejét, és ezt mindenki tudta. Kölcsönös tiszteletnél alig volt több közöttük.
Talán ezúttal még Regő sem tudott volna lelket verni belé, ha Gerle nem épp várandós. Néhány holdtöltével később egy kislánynak adott életet. A sajátját. Őt elvitte a gyermekágyi láz. Regő nem tudott rajta segíteni. Egy tél múlva már táltos-utódja rajta sem. Megszenvedte utolsó napjait, aztán Kaltes Anki megkönyörült rajta. Elvágta élete fonalát.
Botond Gerle halála után az alkohol rabja lett. Miközben sohasem szerette igazán, igazi férfiszerelemmel, neje halála lett az utolsó csepp a pohárban: egyre inkább az alkohol rabja lett. A mosok, miután Gerle, az összekötő kapocs lelke távozott a túlvilágba, nem kértek többet az ingerlékeny vezérből, inkább külön útra tértek.
Numi Turum megkönyörült Botondon, és nem az ivászat vitte sírba. Hősi halált halt, s úgy távozott a Hadak útján. A csatát végül megnyerték, Csanád vette át a hont vezetését. Ám az egész por nép gyulája már nem lehetett, legalábbis az addigi törvények alapján, amit az ősök hagytak rájuk. Botond volt az utolsó férfisarj, aki a Mézevő Anki leszármazottjának mondhatta magát. Vezetőt választani mindig szederbokrok közt vezet az út. Nem kellett már messziről jövő ellenség. A por hontok egymással csatáztak, honnan származik majd a gyula. Nehéz idők köszöntöttek be, s a szomszéd rablók is kihasználták a viszályokat, hogy a vitézek épp mással vannak elfoglalva…
[1] A hszioungnuk és hunok ősei
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Vandra Attila
