Apu már tegnap motorral lement a Kunsági csatornára, ahol minden évben sátoroztak. Hátizsákban vitte a sátrat és a pecabotokat. Kellemes sátorozóhely volt sok családnak, akik szerették a természetet és a csöndes, nyugalmas horgászást… A vadregényes csatorna egyik oldalán a fűzfák ágai hosszan benyúltak a víz fölé, s onnan hajoltak aztán a vízbe. Alattuk kis csónakok pihentek. Csónakból is horgásztak, akiknek a közelben van a hétvégi telkük, vagy épp sátoroztak, mint most Krisztiék. Ahol a csatorna kiszélesedett, a túloldalon, a helyi termelőszövetkezet földjei terülnek el. A szarvasmarhák néha egész közel merészkedtek legelés közben a parthoz, hangjukat áthozta a szél.
Az apró vonatállomás szinte üres volt. A bakterház álmosan várta, amíg a nagy, zöldkocsis szerelvény lassan fékez, majd megáll. A dunakaviccsal felszórt úton baboskendős, sokszoknyás nénike várakozott egy hatalmas, letakart kosárral. Rajtuk kívül még néhány ember szállt le a vonatról. Kriszti mindig nagyon izgult, hogy ne történjen baj, amikor leszállnak, mert a vonatlépcső magas és nagyon meredek a számára, de apu már ott is termett, és leemelte őt, majd lesegítette Gyöngyikét és anyut is. Eddig is izgalmas volt számára az utazás, mert imádott vonatozni, de innentől kezdve lesz csak igazi mulatság. A vízpart és a táborhely néhány kilométerre van az állomástól. Apu már felállította a sátrat, és összeszerelte a botokat. Most motorral jött eléjük és először Gyöngyikét viszi a sátorhoz néhány szatyorral, mert ő már elég nagy ahhoz, hogy míg visszajön Krisztiért, addig egyedül maradjon s majd vigyázzon a tesójára, amíg apu elmegy anyuért is.
Ő már alig fért a bőrébe, anyu nem győzte lecsillapítani. A hőség elől az apró váróterembe vitték a holmijaikat, és ott hűsöltek a régi, talán még vályogból készült épület hűvös falai közt. Az egyetlen ott árválkodó vasból öntött padra leültek, és anyu egy palackot vett elő az egyik táskából, majd kisétált a nyomós kúthoz és megtöltötte hidegvízzel. Kriszti kezébe nyomta.
— De nem is vagyok szomjas! — tolta el magától, de anyu szigorúan a kezébe adta újra.
— Kell a folyadék, nagyon meleg van!
Mire apu visszaérkezett, Kriszti már nagy nehezen legyűrte az íztelen folyadékot.
— Na, gyere, motorozunk egyet! — ültette fel Krisztit a nagy MZ motorra, maga elé. Fejébe nyomta a kétszer akkora bukósisakot, és ő is a kormányba kapaszkodhatott, akárcsak apu. Lassan haladtak de ő nem bánta. Imádta a motor illatát, azt a jellegzetes olajos, benzines szagot. Amikor apu otthon bütykölte, ő folyton ott sertepertélt körülötte és bámészkodott, próbálta ellesni a technikáját. Amikor kisebb volt, akkor felfordította a háromkerekűjét, és ő is buzgón tekergette a csavarokat és olajozta a kormányt. Addig-addig tekergette, mígnem egyszer összerogyott alatta, mikor ráült.
A motor zötykölődve haladt a földes úton. Körülöttük már magasra nőtt a búza, július közepe volt. Majdnem húsz percbe is telt, mire a sátorhoz értek. Kriszti makacsul kapaszkodott a kormányba, és nem akart leszállni, de muszáj volt, mert anyu még az állomáson várt. Kelletlenül csúszott le és bevonszolta a sátorba a kis táskáját, amit magával hozott. Csak néhány napig lesznek itt, de hozott ceruzát, papírt, hogy rajzolhasson. Amikor anyu is megérkezett és kicsit kipihente magát, nekikezdett a lecsónak, amit a kis bográcsban főzött meg az előre megrakott takaros tűzhelyen. Az illat messze szállt. Néha apu egy-egy ismerőse jött arra, bort hoztak, leültek beszélgetni. Kriszti utálta a lecsót, de a friss kenyeret szívesen mártogatta a piros szaftba, amit édesanyja a tányérjába mert. Este, amikor már a szúnyogok elviselhetetlenekké váltak, Kriszti és Gyöngyike bemenekültek a sátorba, szüleik pedig kint ültek a vízparton és figyelték a botokat. Cigiztek. Ők azt mondták, a szúnyogok miatt, mert a füstöt ezek a vérszívók nem szeretik.
Másnap az egyik ismerős felajánlotta, hogy kölcsönadja a csónakját, tegyenek a vízen is egy kis kirándulást. Kriszti először élvezte az utat, majd egyre jobban elunta magát. A perzselő júliusi napot a víz kétszeresen tükrözte vissza, és mire visszaértek a partra, Kriszti már fejfájással és hányingerrel küzdött. Napszúrást kapott. Anyu szerencsére hozott gyógyszert, de ez a nap már el volt rontva. Semmit nem evett, inkább csak ivott, mert anyu folyamatosan diktálta belé a közeli forrásról hozott vizet.
A helyiek szerint már néhány hete nem esett, pedig nagy szükség lett volna rá a szomjazó földeknek. A csatorna vize is megcsappant, a túlsó part nagyon közelinek tűnt az ott békésen legelésző tehenekkel.
— Ugye nem jönnek ide? — kérdezte édesapjától, amikor ott guggolt mellette a botokat figyelve.
— Dehogy jönnek, nem jönnek át a vízen — mondta apu, miközben a kapásjelző dobozán az egyik lámpa felvillant. Nagyon okos kis szerkezet volt, ő bütykölte egymaga.
A dobozon négy kis különböző színű lámpa volt, belsejében egy négyvoltos elem adta az energiát. Valami drótot szerelt rájuk. Amikor beakasztotta a damilokat, és azok egy kapásra megfeszülve megszakították az áramkört, a kis lámpák — attól függően melyik bothoz tartoztak — felvillantak. Így este sem esett ki az ember szeme azt figyelve, hogy van e kapás, és ha igen, melyik boton. Később ezt egy kis elektromos csengővel kiegészítette, így ha nem figyelt fel valami miatt a lámpák villogására, akkor a csengőt biztos meghallotta. Aznap volt néhány kapás, fogott is egy nagy halat, de nem örült annyira neki, mert harcsa volt. Mikor anyu visszaterelte Krisztit és Gyöngyikét a sátorba, már késő este volt, és a távolban néhány villám cikázott át az égen.
— Vihar jön — mondta anyu —, jó lesz megnézni, hogy a sátor rendben van-e mindenhol.
Apu megnyugtatta, hogy nem lesz semmi gond.
Kriszti szeretett így elaludni. Közel a szüleihez, akiknek halk, duruzsoló hangja megnyugtató altatódal volt az idegen környezetben. Fél óra múlva arra ébredt, hogy óriási csattanás hasította ketté a csatorna csendjét. Anyu benézett a sátorba és megnyugtatta őket, hogy semmi gond, csak vihar jön, de nem kell megijedni, mert közel a falu templomtornya és azon van villámhárító. A tehenek felbőgtek a túloldalon. Ők is megrémülhettek. Ilyenkor nyáron nem terelték őket be a TSZ karámjába, hanem egy elkerített területen éjszakáztak. Mire Kriszti szeme újra lecsukódott volna, újabb csattanás következett. A tehenek hangosan bőgni kezdtek, majd abba sem hagyták. Sőt, egyre közelebbről hallatszott a kétségbeesett hangjuk. Feltámadt a szél. Apa jelent meg, viharlámpával a kezében.
— Gyertek ki a sátorból, úgy néz ki a tehenek megindultak.
— Hová? — kérdezte Gyöngyike rémült hangon.
— Azt hiszem keresztül a vízen, ide a másik partra. Megrémülhettek a csattanásoktól és átszakították a kerítést. A víz most elég sekély, simán át tudnak gyalogolni. De akkor nem lehettek a sátorban, mert ha rohannak, el is taposhatnak sátorostul. Legjobb lesz, ha lejöttök anyuval a partra.
Kriszti és Gyöngyike egy takaróval a vállukon, hevesen dobogó szívvel mentek le a partra és egymás mellé ültek anyuval. A szél egyre erősebb lett, de az esőnek még csak az illatát lehetett érezni. Az újabb villámlás megvilágította az egész tájat, a tehenek sötét körvonalai rajzolódtak ki, ahogy nyakig gázolva a vízben, menekültek át az innenső partra.
Kriszti nagyon félt. Apu elindult a tehenek irányába a viharlámpával a kezében.
— Jaj! Most hova megy? — kérdezte rémülten anyutól.
— Nem tudom! Anti, hová mész?
De apjuk nem hallotta a kiáltást, csak ment a tehenekkel szembe, és egyszer csak, akár egy jó terelőkutya, elkezdett ugatni, közben pedig lengette a viharlámpát a kezében. Egyre közelebb ment a tehenekhez és egyre hangosabban, mérgesebben ugatott. Néhány perc múlva ez meg is tette a hatását, a tehenek először megtorpantak, majd a vezérnek tűnő óriási állat hirtelen megfordult és visszafelé kezdte taposni a vizet… A többiek egymást oldalba bökdösve, lökdösődve megfordultak és követték őt.
Amikor apu visszaért, azt mondta, hogy most már biztos nem jönnek többé át, mert tudják, hogy itt egy mérges kutya van. A gyerekek megkönnyebbülten felnevettek és ekkor megjelentek az első kövér esőcseppek. Anyu visszament Krisztivel és Gyöngyikével a sátorba, apu pedig magára terítette a viharkabátot, úgy várta a kapásjelző dobozon a felvillanó fényeket, mert ha esett, akkor biztos, hogy harapnak a halak.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Braun Krisztina
