Apát közben frontszolgálatra osztottak be, s én így itt rekedtem Krajcár nagyapánál. Eleinte nem vettem észre semmi különbséget, de a felnőttek egyre izgatottabbak lettek, háborúról beszéltek. A falubeli legényemberek is bevonultak hirtelen. Nem sokat értettem az egészből, csak annyit, hogy egyelőre itt maradok, és esténként nagymama, Krajcár nagymama az ágy elé térdelt, s én is melléje, és halkan azért imádkozott, hogy ne legyen baja a családnak, a gyermekeinek, az unokáinak.
— Itt is lesz háború? — kérdeztem ijedtem.
— Messze van az, nem jön ide! — nyugtatott nagymama.
Krajcár nagymamámat mamának szólították az unokái. Mosolygós, serény asszony volt, s olyan kerek, hogy szinte gurult, mikor ment. Mindegyik unokáját szerette, de úgy éreztem engem különösen. Mindenféle jó falatokkal kedveskedett — rácsos tészta, fonott kalács, édes málé, meg más finomságok.
Nem telt sok idő, s a háború mégis ideért. Egyik nap lovas hírnök érkezett a faluba, s kétségbeesetten kiáltotta:
— Betörtek Ojtoznál az oláhok! Meneküljön, aki tud!
Megbolydult a falu, a plébános köré gyűltek, s kérdezték kétségbeesve, mit tegyenek. Nagyapa nem sokat gondolkozott, hanem befogatott a kétkerekűbe, amivel a vásárokba szokott járni, s felültetett a nagymama mellé.
— Terka, vigyed a gyermeket Váradra! — szólott nagy meglepetésemre nevén szólítva mamát. — Ne álljatok meg csak sógornál, Szentmártonban, onnét félnap alatt eléritek Udvarhelyt. A kocsit, s a lovat hagyd Mártonéknit[1] , onnan majd hazakerül, ha Isten is úgy akarja!
Minden így történt, ahogy Krajcár nagyapa meghagyta. Mama úgy hajtotta a sárgát, mintha egész életében ezt csinálta volna, az utat is pontosan ismerte, tudta, hol kell megállni pihenni, falatozni, tudta, hol vannak a gázlók, ha folyóhoz, patakhoz értünk. Udvarhelyre érkezve alig pihentünk egy órányit, szálltunk is a vonatra. Sok ember tolongott az állomáson, de csak sikerült helyet kapnunk az egyik fülkében. Innen indult Segesvárra a vonat, s minden faluban megállt, ahol mind újabb, s újabb utasok szálltak fel. Segesváron az átszállásnál sem volt semmi gondunk, nagymama feltalálta magát a vaspályák útvesztőjében. Itt is rengeteg ember tolongott, nyomult, igyekezett valamilyen vonatra feljutni. Zúgott, morajlott a sok ember. Mindenki a háborúról beszélt, a románok váratlan betöréséről. Ez ment a vonaton is végig, ameddig megérkeztünk. Dühösek, de inkább elkeseredettek voltak a menekülők, aggódtak a bizonytalan jövő miatt.
Nem mondhatom, hogy Grossmutter nagy örömmel fogadta volna Krajcár mamát, ő azonban nem vette zokon a rideg fogadtatást, hanem mosolyogva, ellenállhatatlan kedvességével meghódította a ház népét.
— Köszönöm, hogy elhoztad az unokánkat! — jelentette ki végül Grossmutter megenyhülve.
— Hála Istennek, hogy épségben hazaértél! — kiáltott fel örvendezve nagyapa, amint beléptünk a házba.
A két nagymamám között kezdődő harc ezzel elcsitult, mielőtt még kitört volna. Apától jött egy-egy levél, levelezőlap a harctérről, de hogy merre járt, azt nem tudhattuk, csak, hogy jól van, és sokat gondol ránk.
Azért örültem, hogy annyi kalandos utazás után hazakerültem, még ha szigorú nagymamám csóválja is rosszallóan a fejét, ha valami nem kedvére történik. Nem sok változás történt, ameddig távol voltam, csak barátomat, a szomszéd Mezei Pistit nem találtam sehol. Piroska mondta el aztán, hogy mi történt.
— A barátod, azt mesélte — kezdte Piroska —, hogy az apukáját a minisztériumba hívták, mert valami fontos dologgal akarják megbízni, de én azt hiszem, inkább külföldre menekült. A család pedig szégyenében kiköltözött vidékre.
— Miért szégyellték magukat? Valami rosszat csinált a szomszéd bácsi?
— Úgy mondják, sikkasztott…
— Sika …, mit csinált?
— Sikkasztott, elvette a pénzt, amit rábíztak, és most valahol külországban lébecol.
— Mindig olyan szavakat mondasz, amit nem értek! — nyafogtam.
— Grossmutter mondta így. Én is csak sejtem, hogy mit jelent.
— Akkor miért mondod, ha nem tudod, mit jelent? Buta-buta-buta!
Csúfolódtam vele, de nem haragudott meg rám, csak kacagott, s egy barackot nyomott a fejem búbjára.
Krajcár mama közben berendezkedett — ideiglenesen — az emeleti vendégszobában.
— Csak addig a pár napig, hétig, ameddig rendeződik a helyzet! — jelentette ki.
— Addig marad nászasszonyom, ameddig akar, ameddig szükséges! — volt a meglepő válasz.
Ez annyival meglepőbb volt, mint eddigi viselkedése alapján várható volt. Láttam én gyerek fejjel is, hogy közte és apa között valami nincs rendben. Piroskát kérdeztem, de csak a vállát vonogatta, hogy „bolondság”. Ennél többet nem tudtam belőle kihúzni akkor.
Később tudtam meg innen-onnan, hogy igazából mi is történt.
Nagymamának volt egy testvéröccse, Greif Gottlieb, akit csak Godónak szólítottak. Sok gondot okozott a szüleinek, rokonainak. Állandóan valamit elkövetett, mindenféle csínyre kapható volt. Hogy szabaduljanak tőle, bedugták a hadapródiskolába, tanuljon fegyelmet. Itt szigorúan fogták, nem nagyon volt alkalma sem neki, sem a többi nebulónak hitványságokat elkövetni. Azért nagy titokban, hogy rajta ne kapják, összebarátkozott néhány hasonszőrű lurkóval. A kisebbektől ajándékokat csaltak ki, azon a címen, hogy megvédik őket más, nagyobb fiúktól. Hiába vigyáztak azonban, mert mégis lebuktak — az egyik gyerek elmondta gyónáskor a pap bácsinak. Nagy felfordulás lett belőle. Jól megbüntették a társaságot — szobafogság, vacsoramegvonás, napi kétszer félórás futás az udvaron, szigorú leckekikérdezés.
— Azt hittem, érvényes a gyónási titok — védekezett a kiskrapek, mikor később Godó felelősségre vonta.
— Hát, ennyit a gyónási titokról! — sommázta Greif Godó.
Máskor kártyázáson kapták — ezért is jól megbüntették. Ilyen kalandokkal, nehézségekkel teltek az évek, de teltek, s eljött a záróvizsgák ideje, utána az avatás. Bár a vizsgái kitűnőre sikerültek, az esze nem érett meg. Alig szabadult ki az iskola szigorú fegyelméből, belevetette magát a fiatalok duhaj világába, s hogy kiadásait fedezni tudja kölcsönkért fűtől-fától. Már minden ismerősének tartozott, s a barátai kezdték kerülni, hogy elkerüljék a kölcsönkérést.
— Mi az, Godó, nincs pénzed? — kérdezte egy nap egy ismerőse.
A válasz csak egy dühös morgás volt.
— Kell pénz?
A válasz erre is csak újabb morgás volt.
— Gyere, üljünk le oda a sarokba! Itt van ez a táska, van benne ötven pakli dohány. Príma egyiptomi. El kell adni az uraknak, fél áron.
— Hogy? Mi ez az egész?
— Ha kell pénz, szerezd meg!
Testhezálló munka volt ez Godó számára. Hamar megértette, mit kell tennie. Másnapra elfogyott a dohány, s mikor elszámolt újonnan feltűnt barátjával, neki is jutott a bevételből. Jöhetett a dohány után a többi, a szivar, a cigaretta. Mind egyiptomi. És természetesen csempészáru. Szép lassan kialakult a diszkrét vásárlói kör. Nagy vonzerő az olcsóság! Még maga a polgármester is a vásárlói közzé tartozott. Persze ezt nagyon ügyesen intézték, hogy még a látszatát is kerüljék a kapcsolatuknak. Mivel a titok mindig kiderül, nyíltan csinálták.
A hivatalban megjelent reggel egy fess főhadnagy, és a titkárnőnek mondta, hogy a polgármester úrhoz jött személyes ügyben. A titkárnő, mielőtt a hadnagy csábos mosolyától elájult volna, besirült a mellékajtón a főnökéhez, s pillanatokon belül már jött is vissza, és szívélyesen betessékelte a vendéget — természetesen a főbejáraton. Bent a szobában a polgármester éppen két öltönyös úrral tárgyalt, akik látva a katonatisztet, el akartak menni, de Godó — mert ő feszített a főhadnagyi uniformisban — intett, hogy maradjanak.
— Személyes, de nem titkos a mondandóm — szólott és elővett a táskájából egy szalaggal átkötött csomagot.
— Werner vezérezredes úr üdvözletét küldi, és köszöni a névnapi megemlékezését és ajándékait, kedves polgármester úr! Viszonzásképpen ezt a kis csomagot küldi — ezzel az asztalra helyezte az elővett kétaraszos csomagot.
— Köszönöm, főhadnagy úr, és megkérem, vigye el a feleségem őnagyságának ezt a csomagot, hiszen úgy látom a szalag alapján, hogy nőnek szóló ajándék — és egy cetlit dugott a csokor alá, melyre egy szót firkantott.
Godó sűrű bokacsattogtatás közepette távozott, rákacsintott a titkárnőre és kicsörtetett az épületből. A méltóságos asszony gráciával fogadta a küldeményt, majd elolvasta a cédulát.
— Zahlen, bitte! (Fizesse ki, kérem!)
Kilencvenhat doboz illatos egyiptomi cigarettát tartalmazott a szalagos doboz.
Az asszony boldogan és szó nélkül kifizette, hiszen a hivatalos, dohánytőzsdei ár felébe került.
Jól ment a csempészett dohányáru terítése, jól működtek a kicserélt váll-lapok is. Mennyivel különb fogadtatásban részesül egy főhadnagy, mint egy zászlós! Pedig csak három rangsornyi különbség választja el őket egymástól. Amíg a főhadnagynak megadnak minden tiszteletet, s megnyílik előtte minden ajtó és leányszív, addig a zászlóst meg sem látják. Ezért cserélte ki önhatalmúlag Godó barátunk a váll-lapjait.
Egy hónap múlva kellett jelentkeznie az egységénél, ahova a parancs szólt. Ezt a hónapot jól ki akarta használni, s ezért merészebb terveket kezdett szövögetni. A mohóság hajtotta. Úgy gondolta, hogy ha ő maga hozza be az árut, az egész haszon az övé lesz. Szükséges papírokkal — hamis papírokkal — felszerelve, mint Werner vezérezredes adjutánsa a vámnál az elkobozott dohányárut lefoglalta a hadsereg részére, és postakocsival el is szállította.
Jó fogás volt. Ennek a jövedelmével már nyugodtan grasszálhatott, mehetett az állomáshelyére.
Akár jól is végződhetett volna a merész akció, de a vámtisztviselőnek valami nem tetszett, és elkezdett telefonálgatni ide-oda. Gyors letartóztatás lett belőle…
Apa akkor éppen a katonai ügyészségen dolgozott, mivel jogi végzettséggel is rendelkezett. Nagymama, a Grossmutter és a többi rokonok elvárták tőle, hogy közbelépjen, és elérje az eljárás megszüntetését. Erre nem volt hajlandó, inkább átkérette magát a határvadászokhoz. Felettesei megértették az indokait és így került egy távoli garnizonba.
Nagymama, Grossmutter ezt soha nem tudta apának megbocsátani. Még most is annyi év után, ha csak szóba kerül is apa, megmerevedik és elsötétül az arca. Anyatársával, Krajcár mamával ellenben teljesen megenyhült, igaz, nem is lehetett a kedvességének ellenállni.
_*_
[1] tájszó, -nit: -nál, -nél helyett Legutóbbi módosítás: 2017.06.05. @ 13:00 :: dr Bige Szabolcs-
