A Szeminárium fali között tovább teltek csendes zsolozsma közben a napok, hetek. Nem mondhatom, hogy zajlott az élet, de a változások szele minket is meglegyintett — bölcselkedett, szokásához híven a hebraisztika professzora. A szikár, aszketikus arcú paptanár mindig kimérten, kerek, mondhatnám dagályos szavakkal értekezett. Nem beszélt — értekezett. Valahogy nem tiszteltük és nem szerettük, szavai mégis sokszor megragadtak emlékezetünkben. A „változás szele” először azt hozta, hogy kevesebb és gyengébb lett az étel. Húst eddig is keveset kaptunk, de most még ezt az adagot is felére csökkentették. Bevezették a K.u.K.-t a menzán is. Az ugyebár másképpen „Kohl und Kaffee”, azaz káposzta és kávé. A kávé egy fekete, édeskés lötty, semmi köze a babkávéhoz, talán pörkölt árpából készül.
Személyemet érintő változást is tapasztaltam, függetlenül a gazdasági nehézségektől, illetve azok következményeitől. Megváltozott körülöttem a légkör. Fagyosabb lett. A tanárok, de kiszolgáló fráterek is türelmetleneknek, idegesebbeknek tűntek, ha velem bármi dolguk akadt. Feleléskor az osztályban, vagy akár kint a folyosón is, mindig valami kifogást találtak, valami okot, hogy leteremtsenek. Kivéve Domonkos atyát, a rendfőnököt és Théta bácsit a görög tanárt. Ők továbbra is szeretetteljes szigorral bántak velem, akár eddigelé. Théta bácsi mindennapi szertartásához most is hozzátartozott a „hogy van, Béla!” — rikkantás, ha valamelyik felelő elakadt. Szeretetének megnyilvánulásának tartottam ezt az ismétlődő kis közjátékot.
Még a társaimnak is feltűnt a változás körülöttem. Nem értettem az okát. Érthetetlen, homályos dolog lehetett a háttérben, gondoltam a hajnali mise ideje alatt, míg buzgón térdepeltem a többiekkel együtt a padok között.
Édesapám látogatása oszlatta el a homályt.
— Ilyenek az emberek még itt is, fiam. Ne csodálkozz, Bácsi meghalt, s nincs, aki pártoljon a Szeminárium falai között. Jobb, ha elfogadod ezt a helyzetet és helyedet a páterek és barátok között.
Megfogadtam apám tanácsát és megpróbáltam nem lázadni. Nem sok sikerrel. Annyit kellemetlenkedtek nekem, hogy egy kutyának is sok lett volna. A szolgadiákok közzé kerültem. Mi takarítottuk a refektóriumot, a folyosót, sokszor osztottak be konyhai szolgálatra, hogy pucoljuk a zöldségeket, mosogassunk, vagy mossuk fel a követ. Legrosszabb mégis az volt, mikor a mosdót-WC-t kellett rendbe tenni.
Ekkor történt egy váratlan esemény. Váratlan volt, s mint ilyen, valami homályos reménnyel töltött el. Pedig nem történt más, csak egy látogatás. Régi iskolatársam keresett fel, Ottó. Herzig Ottó. Rejtély, hogy hogyan talált rám. Éppen az asztalt segítettem leszedni a déli étkezés után, mikor szóltak, menjek le a kapuhoz, mert keresnek.
— Meg sem ismersz, Béluci?
— Nézd csak, hiszen ez Ottó! — tártam ölelésre a karomat.
Nagy beszélgetés következett — ki mit csinál, hogy él és más ilyesmi fontos és kevésbé fontos dolgok kerültek szőnyegre.
— Úgy mondták, hogy a gőgömet akarják megtörni — magyaráztam, miután elsoroltam a sorsomban bekövetkezett változásokat.
— Gőgös voltál?
— Nem tudom, lehet, de most biztos nem, és az engedelmességet, az alázatot is rendesen megtanultam.
— Miért csinálod tovább? Miért nem hagyod az egészet?
— Hogy mi? — akadt el a szavam.
— Hagyd itt az egész bagázst! Lépj ki, s éld az életedet.
— De hát nincs hova menjek. Apámra nem számíthatok, elég neki a saját élete, nagymamám is csak tengődik a kis járadékából.
— Erős vagy, fiatal vagy megállsz a lábadon.
— Semmihez sem értek az ókori nyelvek, meg a teológia tudományán kívül.
A barátom, Ottó aztán elment, s én maradtam a nyugtalanító gondolataimmal. Mit tegyek? Hagyjam itt a kellemetlenné váló, de mégis védett, biztonságos iskolát, vagy hagyjak csapot-papot, s vágjak neki a nagyvilágnak? Nagy kérdés! Aludni sem hagy a gondolat, hogy minden megváltozhat velem, körülöttem. Nappal végeztem a dolgomat, amit rám osztottak, de annyira lefoglaltak ezek az újabb gondolatok, hogy nem is törődtem a megaláztatásokkal. Érdekes módon a piszkálódások lassan abbamaradtak, hogy nem reagáltam rá. Nem rándultam össze, ha rám szóltak, nem vágtam elkeseredett, szenvedő képet, ha a mellékhelyiségbe küldtek takarítani. Még a tanulásra is több időt fordíthattam készülve a próbatételekre, amire hamarosan sor kerül. Ezzel nincs is semmi gondom, nem haladtam eddig rosszul a szent tudományok elsajátításában. Inkább a közelgő felszentelés aggasztott.
Már nem érzem olyan biztosnak magamat, nem hiszem, hogy a papi pálya lenne számomra a jövő. Csak forgolódtam éjszaka a pokróc alatt, s nem tudtam dűlőre jutni ezekben a váratlanul felbukkant gondokban. Teljesen megzavarodtam attól a lehetőségtől, hogy másképpen is alakulhat az életem, mint egy pap életútja. Azért felkészülve vágtam neki a vizsgáknak. Tekintélyes, tudós atyák előtt adtunk számot felkészültségünkről és rátermettségünkről. Nem sokra emlékszem az egészből, csak az maradt meg az emlékezetemben, hogy latin nyelven tartottam disszertációt, mellyel jelentős sikert arattam a reverendába öltözött tudós atyák körében. Szent László királyuk csodatételeiről és nagyváradi tiszteletéről szólt. Erre emlékszem, s büszke is vagyok rá. Többé soha hasonló tudományra nem adtam a fejem…
Grossmutter temetésére apa kikért az apát úrtól. A sok ismeretlen között megláttam Ottó barátomat. Örültem neki és hívtam a szertartás után, jöjjön velem apához.
— Szívesen látom a barátodat is egy kis uzsonnára.
— Köszönöm a kedvességét, Krajcár bácsi, de nem vagyok egyedül. A kicsi húgom velem van, rám bízta édesanyám, vigyáznom kell rá.
— Hozza ide, kedves Ottó, az ifjú hölgyet. Ismerjük meg.
Jaj, ne — ijedtem meg. Minket ott a kolostorban elzártak a lányoktól, nőktől. A páterek azt mondták, hogy az ördög csábításának eszközei, és a pokolra juttatják azokat, akiket elcsábítanak. Csak azt nem értettem én a buta fejemmel, hogy mégis hogy lehet a Legendárium tele női szentek életével.
Ottó intett a mellet álló leánynak, lépjen közelebb.
— Krajcár bácsi, bemutatom a húgomat, gyere, mutatkozzál be szépen!
— Gizella — pukedlizett kecsesen.
— Üdvözlöm, kisasszony! — szólott apa, majd rám mutatva folytatta: — a fiam, Béla.
— A barátoknak Béluci! — tettem hozzá gyorsan.
— A barátoknak Gizus! — viszonozta mosolyogva.
A bemutatkozás ceremóniája alatt lopva, jól megfigyeltem Ottó barátom húgát. Semmi sátánit nem találtam benne! Sőt, egészen kedvesnek mutatkozott a csodálkozó nagy szemeivel.
— Ottó soha sem beszélt rólad. Nem is tudtam, hogy egyáltalán létezel.
— Én ellenben rengeteget tudok rólad. A bátyám mesélte, hogy milyen nagy tudós vagy máris.
— Mármint hogy én?
— Persze, hiszen beszéled Cicero nyelvét, igaz? És eredetiben olvasod az antik görög drámákat.
— Na, ez azért túlzás.
— Mondjál valamit görögül, kérlek!
— Ménin áeide, théá, Peleiádeo Achiléos ouloménén, hé műrí’ Achaioís álge’ éthéke.
— Mi ez? Mit jelent?
— Az Iliász kezdő sorai.
Ottó épp idejében szakította félbe a hencegésemet.
— Gyere, Gizus, menjünk, anya már biztosan vár! — hívta Ottó a húgát, és indultak is.
Éppen visszaértem a vecsernyére. Nem nagyon fogott az imádság, alig figyeltem rá, elkerült az áhítat. Mindegyre Gizus nagyra nyitott szemeit láttam magam előtt, ahogy lelkesen rácsodálkozik a szavaimra. Eddig se tudtam éjszaka aludni a kétségeim, a változások lehetőségeitől, most erre itt van ez az újabb nyugtalanító kép, amit nem tudok kiűzni a gondolataimból. A pappá szentelésem gondolata egyre ijesztőbbnek tűnt előttem. De kilépni, kimenni a nagyvilágba is borzasztónak, veszélyes vállalkozásnak tűnt. Csak forgolódtam a fekhelyemen egész éjszaka, s reggelig sem jutottam magammal egyezségre. Napokig, hetekig tartott ez a vívódás. Egy kispaphoz nem illő gondolatok, képzelgések.
Valami feszültség, várakozás töltötte el egész valómat, de nem a pappá szentelés izgalma volt ez. Pontosabban maga a várható ceremónia keltett rossz érzést bennem. Egyre kevésbé kívántam, hogy valahol egy kis plébánián legyek a hívek istápolója. Igaz, az is egy teljesen ismeretlen, idegen világnak tűnt előttem. Nem ismertem más papot a tanáraimon kívül, csak János atyát. A gyóntatom is egyik tanárom volt, a klasszika filológia öreg tanára. Neki gyóntam meg gyötrő kétségeimet, s kínzó gondolataimat. Atyai jóindulattal intett türelemre, és Mennyei Atyánk kegyelmébe ajánlott, majd buzgó imádságra bíztatott. Nem mondhatom, hogy megnyugodtam volna!
A változás, amire vártam, amit reméltem váratlanul következett be és nem Istentől való volt. Nem bizony, hanem az ördög műve!
Mert mi is történt?
Egyik napról a másikra bezárták a szemináriumot és feloszlatták a rendet. Tanulók, tanárok, szerzetesek mehettek a szélrózsa minden irányába. Akinek volt rokona az országban, az odahúzódott, s akinek volt valamilyen végzettsége, szakmája könnyebben boldogult. Mi diákok is úgy szétszóródtunk a nagyvilágban, hogy évekig nem találkoztunk egymással.
Mikor kiléptem az intézet kapuján, megilletődve néztem szét, s így szóltam magamhoz:
— Szabad vagy Krajcár Béla, mint a madár. Oda szállhatsz a nagyvilágban, ahova csak akarsz. A baj azonban ott van, hogy nincsen szárnyad.
Számomra így aztán az egyedüli lehetőséget, segítséget apám jelentette. Odaköltöztem hozzá, bár neki sem volt tágas lakása. Éppen akkora, hogy ő maga kényelmesen elférjen. Ennek utána pedig velem kell majd megosztania. Hogy mi lesz, hogy lesz, azt egyelőre el sem tudtam képzelni. Apám bíztatott, hogy kerít nekem valamilyen állást — írnokit, tisztviselőit — ne lézengjek a világban céltalanul. Mikor Diószeghy nagyapa meghalt, a könyveit apuka elhozta, s most ott árválkodtak az előszoba plafonig érő polcain. Ezek lettek most hűséges társaim egy időre.
A nagy szabadság kissé fejbekólintott, azt sem tudtam, hova tegyem magamat — nem kell hajnali misére menni, egész nap zsolozsmázni, leckét tanulni, még klozetet sem kell takarítani. Így aztán a könyvekhez fordult a figyelmem — lapozgattam, forgattam őket. A sok katonai tárgyú könyv mellett szépirodalmi művek is sorakoztak a polcokon, még egy jogi témájú is, amin meglepődtem, hiszen nagyapa tudtommal nem érdeklődött a paragrafusok világa iránt. Annál inkább érdekelt engem. Elbűvölten olvastam a rend megteremtésének lehetőségét, az egyenes iránymutatást a mindennapok zavaros körélményei közt. Érdekes, izgalmas volt végig követni, miképpen születik meg egy-egy törvény. Miután okos, hozzáértő, tudós jogalkotók elkészítik, még mi minden történik vele: hozzátesznek, kivesznek belőle, szidják, bírálják, dicsérik, átformálják — ki-ki a saját elképzelése, érdeke szerint. A végén saját szülőanyja sem ismer rá: ami eddig jó volt, rosszra fordul, ami pedig eleve rossz volt, még rosszabb lett. Végül azért mégiscsak kialakul a formája. Akkor jóváhagyják, megszavazzák, s kihirdetik. Most már csak be kell tartani!
— Mi az, fiam? Jól belebolondultál ebbe a könyvbe? — szólott édesapám látva, hogy még enni is alig hagyok magamnak időt az olvasástól.
— Bele, bele!
— Miféle könyv az? Lássam!
— Csak nem akarsz ügyvéd lenni? Fiskális?
— Nem is tudom… Ha nincs kifogása ellene apámnak, beiratkoznék ősztől a Jogakadémiára.
— Ahogy jónak látod, fiam!
Nos, így lettem kispapból jogász, vagy fiskális, ahogy apám mondotta, és közben a remény is felcsillant, hogy Gizus majd elfogad, ha nem papként állok szóba vele.
Legutóbbi módosítás: 2017.06.12. @ 18:32 :: dr Bige Szabolcs-
