Alapvetően nyugalmat, békességet kedvelő ember vagyok. Szeretem, ha nem zavarodnak össze a dolgok körülöttem, nincs bennem, sosem volt mérhetetlen kalandvágy, ódzkodtam mindig is az újtól. Ha lehetséges, akkor a régi kerékvágásban maradjanak meg minél tovább a dolgok! No, persze így sem panaszkodhatom, hogy az élet ne sodort volna az utamba izgalmakat. A minap példának okáért egy óriásbögöly döngött gyilkos indulattal elém, s azzal hadakoztam hosszú perceken át, küzdöttem vitézül, míg legyőztem. Na, ez volt ám a kimerítő nagy kaland! De az sem volt semmi, amikor múltkor egy olyan árucikkre vadásztam, mely nem minden polcon terem, vagy direkt dugdossák el a gyanútlan vásárló elől, meg ne találja, küzdjön meg érte, s én minden gátlásomat legyőzve szólítottam meg az egyik eladót, hogy útbaigazítást kérjek tőle dadogva. Mutatva ezzel is, mennyire nem vagyok hozzászokva az ilyen mértékű ügyintézések lebonyolításához, s mekkora sikerélmény volt számomra, hogy a tájékoztatást egyből meg is kaptam, pedig ilyen igen csak ritkán fordul elő velem.
Általában tévutakra vezetnek, vagy félreértem az egyszerű szavakat is, máig is kísért a gyermekkori emlék: anyám a boltba küldött sóért, én meg cukrot vittem haza! Ó milyen megalázó is ez! Azóta kerülöm messze az ilyen bonyolult helyzetek kialakulásának lehetőségeit is. Meg is fogalmaztam magamban, hogy engem bizony Isten valamiféle ügyintézési átokkal vert meg kiskoromban, hogy a hivatalokban, de még a boltban sem, ne legyek alkalmas semmire! Szinte bizonyos, hogy nálam romlik el a pénztárgép, nekem sípol be a hibás jeladó, a kormányhivatalban pedig engem küldenek hatszor körbe, mert csak az én adataimat nem veszi be akadálytalanul a nyomorult számítógép!
Szóval érthető módon szeretem a nyugalmat, s szinte vallásos hevülettel tiltakozom az izgalmak, kalandok, meg ilyesmik velem való találkozásának lehetőségei ellen.
Azért valamelyest változik ám az ember idővel. Mostanában például gyakrabban érzek késztetést valódi kalandok irányába. Gondolatban eljátszadozom én mindenféle izgalommal, adrenalin löketek kuszálják össze zavaros elmélkedéseim. Na persze sosem gondolom ám komolyan, hogy a nagy izgalmak ténylegesen utolérhetnek engem, s én bátran megállok majd szemben velük, s majd büszkén kihúzom magam, micsoda vakmerő tetten is vagyok túl.
Néha persze megesik, hogy előnkbe jön az izgalom, s a legváratlanabb helyen üti fel a fejét.
Naná, hogy nő van a dolog mögött a legtöbb ilyen esetben!
Történetemben ez a nő nem más, mint egy Móni nevezetű illető. Kedves, kissé fanyar humorú teremtmény, akinek észrevettem már elsőre is: különös megátalkodott cinizmusféle csillog a szemeiben. Akkor legalábbis, mikor megismertem, még azt gondoltam, hogy az. Később derült ki számomra csak, hogy nem cinizmus ez, hanem eszelősen hideg, félelmet nem ismerő vakmerőséggel van dolgom. Könnyelmű életélvezet, büszke nőiességbe burkolt lazaság. Kalandvágy a köbön. Isten mentsen meg engem az ilyesfajta találkozásoktól!
A pedagógusok tanévzáró értekezlete csak akkor elviselhető tevékenység, ha szorosan összekapcsolható a heggyel, meg a pincével, ugyebár. No, de ahhoz, hogy az értekezlet értékelhető mód kiteljesedjen, el is kell ám jutni a pincéhez, méghozzá szervezetten, egymással összebeszélve. Rögzíteni kell a kiindulópontot, minimalizálni a benzinköltségeket, a kímélendő autókat hátrahagyni, s ha lehet, azok szállítsák az utasokat, akik nem csak tisztában vannak azzal, hogy a hegyre vezető út poros, de el is viselik ezt a port, s nem bánják azt sem, ha vezetni is kell benne. Hogy a visszafelé út miként zajlik, annak szervezése már lényegtelen. A különféle emberek különféle utakat választhatnak maguknak, állapotuktól függően.
Van olyan sajnálnivaló szerencsétlen, aki vezet, van, aki utasként hortyog majd hazafelé, ismét más kellő mennyiségű bátorító nedű magához vétele után akár a rókákkal, kuvaszokkal teletűzdelt gyalogösvényt is követheti, annál is inkább, mivel annak kanyargós görbületei ebben az állapotban már épphogy nyílegyenes hatást keltenek! És persze akad, aki annyira imádja a pincét, hogy haza sem megy onnan. Számára kiváló lehetőségek kínálkoznak az éjszaka eltöltésére a padon, a fűben, a szőlőlugasok között, vagy éppen azokba belegabalyodva. Ki-ki tetszése szerint választhat a kínálkozó lehetőségek közül.
A visszautak közül én természetesen már jó előre a hortyogó utas szerepét néztem ki magamnak, abban rejlik a legkevesebb kaland ugyanis. Ebből nem lehet gikszer. Ám a pincéhez vezető út még előttem áll. Hogyan is jussak oda? Mónira esik a választásom. Jobban mondva, nála még van hely számomra az autóban. Mennék én gyalog szívesen, szeretek sétálni, egyszerűbbnek is tűnik, de miért lógjak ki én a sorból? Móni három kedves gyermeke már benn ül a kocsiban, én is behuppanok kettejük mellé hátra. Na, azt hiszem, valahol itt ronthattam el a dolgot!
Az elindulásnál még fel sem tűnik Móni magabiztos, ámde vakmerő vezetési stílusa. A gyerekek jó fejek! Természetesen legalább tíz decibellel átlépik a normális értékhatárt, amit a rendes ember még elviselni képes. Egyikük szinte kiugrik az üléséből, az anyósülés réme pedig ilyen kis műanyag locsolót vesz elő valahonnan, és igazi zsivány gyerekmosollyal kezdi spriccelni hátra a tartalmát a testvérei felé, amelynek a fele az arcomban landol. Nekem is van négy gyermekem, így megszoktam már az ilyen huncutkodást, nem is zavar ez, de Móni persze nem tűri ezt a neveletlen magatartást. Miközben hátranyúl és hadonászik, és a legnagyobbat is megfeddi a permetezés miatt, már át is tértünk a másik sávba.
Közben a kezében egy hevenyészett térkép is ott libeg, amelyet a kormánykerékkel együtt markolászik. A térkép a pincéhez vezető utat mutatja. Van rajta vagy egy egész vonal, ami jobbra-balra görbül. Ez itt Szőlősgyörök, ott a templom, a tábla, majd a Gyugy felé továbbvezető út. Térkép az ugyan van, de a hozzá fűzött magyarázat, melyet kapott, nem egészen egyértelmű, mint az hamarosan kiderül. Én már tavaly jártam ennél a pincénél, odatalálnék térképnek csúfolt izé nélkül is, emlékszem az útra, de előttünk halad a másik jármű, amit Zoli vezet, ő meg lassítás nélkül hajt egyenesen tovább a műúton, pedig én tudom, már balra le kellett volna fordulnia a vadcsapásra! Jelzem is ezt Móninak, akivel együtt elbizonytalanodunk. Lassít ugyan az elágazónál, de végül rábeszéljük magunkat az eltévedésre. Végül is, ha már az előttünk haladó autó utasai is erre vágynak, hát ugyan mi miért legyünk kivételek?
Gyugynál fordulunk el balra, földút, amely jó irányba kanyarodik. Nosza, rajta, lehet, tudnak egy olyan rövidebb utat, ami tutira hosszabb? Bár kétlem, mert ha emlékezetem nem csal, a pince épp a györöki templom felett vár minket valahol. Aztán eszembe ötlik az is, hátha azóta odébb vándorolt egy kilométert. Ki tudja, ebben a mai világban már minden megeshet. Pincék jönnek-mennek, tán éjszaka megunják a megszokott helyett, aztán keresnek maguknak egy másikat. Ez is biztosan átköltözött egy év alatt Szőlősgyörökről Gyugyra. Itt amúgy is szinte minden pince egymással összeér! Nem ez lenne az első furcsaság a világban!
Bár cseppet sem vágytam rá, nemsokára megismerkedhetem a rallyautózás titkos rejtelmeivel. A gyerekek nagyon élvezik, mintha minden nap ezt csinálnák. Én megvallom, ennek a sportnak eddig a biztos távolból való megtekintése sem tudott felajzani. Rally, Offroad, különféle autóversenyek nálam a teljesen értelmetlen és haszontalan dolgok kategóriájába tartoznak. Ámde most benne ülök a rallyautóban, amely száguld felfelé a földúton valami ismeretlen végcél felé. Már, ha egyáltalán rajta vagyunk még azon a földúton. Abból ugyanis szinte semmi sem látszik. Az előttünk haladó autó akkora porfelleget kavar maga után, hogy már az útszéli fákat sem igazán látjuk, a kék ég is tiszta sárgaság. Olyan, mintha valami homokviharban repesztenénk előre egy végeláthatatlan porsivatagban!
Közben Móni vidáman csacsog, valami leesik, úgyhogy lenyúl az anyósülés elé érte, még fel sem ül, már hátrafelé kandikál a gyerekekre, hogy felhúzták-e az ablakot. Nem éhesek-e? Elhoztak-e mindent? Meg, hogy ő már járt erre gyalog, bár nem tudom, miről beszél, miről ismerte fel a helyet, mivelhogy semmi sem látszik a portól. Mindenre van gondja, mindenre odafigyel az áldott teremtés, csak az úttal nem törődik. Én meg még imádkozni is elfelejtek, annyira koncentrálok arra, hogy az úton maradjunk. Más eszközöm híján agyhullámaim kisugárzásával próbálom irányban tartani a masinát. Hallom, hogy a karosszériát alulról erőteljesen csiklandozza a mély keréknyomok között feltörekvő gaz! Nem baj, letakarítjuk a kocsi alját! Egyszeriben az az érzésem támad, hogy felszálláshoz készülő repülőgépben vagyunk! Már nem is a keréknyomban száguldunk, hanem az út oldalfalán, nagyjából 45-55 fokban oldalra dőlve. Próbálok felfelé törekedni, hogy testsúlyommal kiegyensúlyozzam a versenyautót, de semmi értelme nincs. Móni boldogan mosolyog, és egyfolytában magyaráz, a gyerekek szintúgy vigyorognak. Lehet, hogy már felborultunk és a mennyországban vagyunk?
Valahogyan visszakeveredünk a keréknyomba, aztán kitisztul az út, merthogy elfogyott alólunk. Már a fűben megyünk, előttünk a másik autó épp megfordul. Zsákutca. Száguldoztunk a porban három kilométert, hogy ide eljuthassunk, s megforduljunk. Legalább lenne valami különleges kilátás, de csak a szokványos somogyi dombocskákat látjuk, de legalább most látjuk őket. Zoli vigyorog a másik autó lehúzott ablakában.
— Mi van, eltévedtetek? — ragyog, pedig én ezt már akkor tudtam, amikor elhagytuk a Szőlősgyörök táblát!
Alig van idő mély lélegzetet venni, már repesztünk is vissza, ezúttal lefelé. Ez se jobb, csak egy kicsit gyorsabban véget ér.
A helyes útra rálelve nagyjából négyszáz méter és megérkezünk a pincéhez. Jó a társaság, hamar előkerül a fehér, meg a vörösbor. Egyelőre még emésztem a kalandos utat idefelé. Szólni sem nagyon tudok senkihez, pedig általában ilyenkor előbújik belőlem a mókamester. Ezekben a percekben nyugalmas életem ábrándja végképp szétfoszlani látszik. Végiggondolom eddigi unalmas mindennapjaimat, s arra a következtetésre jutok, legközelebb jöhet a bungee jumping! Az sem lehet sokkal izgalmasabb! De csak a szúnyogok lepnek el minket, miközben a Nap glóriát festő narancsfényben bukik le a távoli Badacsony robosztus árnyéka mögött!
Erre inni kell!
Aztán megvárom szépen, míg Móni hazamegy. Hortyoghatok majd Zoli autójának hátsó ülésén önfeledten!
Legutóbbi módosítás: 2017.06.29. @ 16:42 :: Kőszeghy Miklós
