Van millió is – talán – az a sok perc,
mi csak ösztönből múlt, amíg s mert
nem voltál. Zöldben ritka vagy dús
napok közt fáradt el, s újult meg
vágyam… várt… rád…
Téged.
Huszonkilenc nyárból lett tél,
s pont ennyi füstös-hónap halt
a kánikula ölébe, hogy emlékükből
faragjon hátamnak, s hátamra
keresztet Isten; téged – s minden
miattad, belőled lettet – kihagyott.
Álom voltál. Fel-, és megidézhetetlen
teher. Ébredéskor légszomj.
Fehér, érintetlen, tiszta
szemnek, csendnek, kosznak.
Egy pillanat volt, hogy lettél,
úgy, mint az akkor kezdődő,
s az azóta is tartó kegyelmem.
Élsz.
A változó-zöld napok színeket,
a lényegtelenek lényeget,
a jelentéktelenek jelentőséget
kaptak, érnek miattad, tőled.
Amióta vagy, azóta vagyok én is
vigasz, remény… példa;
az észrevétlenül, de szeretve múló
időnknek neve születéseddel
új néven került be az Élet-Anyakönyvbe:
Együtt – mint Anya és lánya… örökre.
(Bicske, 2017. május 28.)
Gyermekemnek, kislányomnak Vikikének… gyereknapra…