valahol messzi mintha egy csillag
de csak a képzelet
csak az
testetlenné foszlott megannyi ígéret
kidőltek alóluk a napszakok
a csontfehér hajnal a kikezdett zenit
seblázas alkony
pihen a menet
ártatlanul a fűben elterülve
kitárulkozás
és kémlelés egyben
elcsigázott lovak horkannak
alattomosan roppan valahol egy faág
a már az indulás pillanatában veszítettek
az idő elől szököttek lelkét nyomják
a könnyelműen eltékozolt napok
kiégett tűzhelyek
körben kifakult tépett zászlók
és üszök
erről a vidékről jó lesz mielőbb
odébb állni
átkelés majd a hídon
betöltött pályával
teljes ívvel
de most még ártatlanul a fűben elterülve
úttalan és léttelen lebegve
a forráshoz vissza már nem
de esküzsöm
egyszer elérem a tengert
lemaradt és győztesnek hitt
szerelmeim hamuján nyíljon lóhere
négylevelű
emlékeimen lassan felmelegszem
begombolom a terepzubbonyt
sisakom lombokba öltöztetem
megint útra készen állok
megfáradt tagjaim biztatnak semmiség ez
csak menj tovább
de lépéseim rajtam kérik számon Istenemet
hogy mikor hagytuk ki egymást játszmáinkból
Legutóbbi módosítás: 2017.07.18. @ 12:29 :: Bátai Tibor
