Feleségem mindig a telefonját bújja. Ez már kóros — gondolom néha magamban —, mindenesetre jobb, mintha állandóan engem bosszantana valami női szeszéllyel, tudják, olyannal, amit úgy „adj Isten, de rögtön” meg kellene csinálni. Szóval abban a telefonban csak úgy ficereg az internet ide, meg oda. Futnak a hírek ezerrel. Kipottyan egy híresség lánya valami kórházban, fél óra sem telik bele, én már tudom, hogy épp olyan anyajegy van a sejhaján, mint a szintúgy híres nagypapa seggén. Nem telik el újabb húsz perc, már az is köztudomású, hogy énekesnő lesz a lyányból, hiszen sírásával is anyja slágereit utánozza.
Na, szóval épp az előbb volt szerencsém megtudni, hogy meghalt Schubert Éva! Bocsássa meg nekem az ő éppen égbe szökő lelke, de hirtelenjében fogalmam sincs, hogy kiről is van szó! Feleségem mondja, hogy a Szomszédokban szerepelt. Az jó, mert emlékezetem szerint voltak benne vagy ötvenen az alatt a hatszázhuszonkét év alatt, amíg a televízió műsorán szerepelt a sorozat. Persze már akkoriban sem jegyeztem meg a nevüket szinte egyiküknek sem. Mindenesetre én magam is leülök a laptopom elé, hogy beburkolhasson a virtuális világ, merthogy bekebeleznie már nem kell, csak úgy magamra öltöm, mint egy régóta hordott, megszokott, feslett ruhát.
Schubert Éva, Schubert Éva! A Wikipédia megmutatja az arcát. Na, így legalább ismerős! És már most a halál dátuma be van jegyezve. Nem lacafacáznak, számon tartanak itt mindent, kérem szépen. Meghalsz, éppen azzal vagy elfoglalva, hogy megemészd ezt a dolgot, közben már pitty-putty és beklimpírozzák az eseményt az adatbázisba. Nem lehet csak úgy csendben, nyugalomban elhunyni, hogy majd a barátok, meg a távoli ismerősök váratlanul rácsodálkozhassanak a hírre: Tényleg, már meghalt? És már olyan régen? Hát, én azt hittem még él!
Szóval meghalt. Elgondolkodtatott a dolog. Mostanában sokan távoztak ilyen módon azok közül, akik egész gyermekkorom óta meghatározták az életünket. Kicsiny mellékszereplők, akik naponta odatolakodtak a képernyő elé, vagy a hírek hasábjaira. Hírességek, zenészek, színészek, politikusok, ismert emberek. Nem is értem, mire jó ez az egész? Meghalt. Kissé megriadok, hogy ez akár még velem is megtörténhet! Pedig még csak híresség sem vagyok! Ez felháborító! Ezt nem hagyhatom annyiban! Ezen változtatni kell!
Szóval rövid morfondírozás után eldöntöttem, hogy én bizony ilyet nem fogok csinálni! Nekem nincs kedvem ehhez az egészhez! Még csak az hiányzik, hogy rólam is ilyen hírek terjedjenek el az interneten! A végén még a facebookon is meg kell változtatnom a profilomat, nem beszélve a családi kapcsolatok bejegyzésről! Na, most képzeljék el, hogy eddig azt írta házas, aztán egyszeriben át kell írnom, hogy már nem! Nem is tudnám, hogy ebben az esetben mit írjak? Talán magyarázkodásra is szorulok: á, dehogy váltam el, szó sincs róla, a családi állapotom megváltozásának egészen más, hogy ne mondjam, banális oka van: eltávoztam az élők sorából! Elképzelem, ahogyan a barátaim értetlenül bámulnak, miután közöltem velük ezt a tényt!
Bezzeg az életet tovább folytató házastársaknak ilyenkor milyen könnyű dolguk van. A gyengébb lelkűek beírják, hogy özvegy, a bátrabbak, gátlástalanabbak pedig dicsekedni kezdenek, hogy mostantól szabadok, egyedülállóak, más szóval: szabad préda! Hát én idáig nem süllyedhetek! Legfeljebb a koporsóm majd!
Aztán meg ott van a profilkép, ami jelenleg kifejezetten előnyösen ábrázol engem, de mit fogok felrakni, ha ne adj’ Isten eltávozom az élők sorából? Meg aztán, ha sokáig válogatok, képzeljék csak, hogy fogok kinézni egy-két hét múlva? A legprofibb fényképész nem győzi retusálni majd a képemet! Na, nem! Ebből én nem kérek! Ez annyira macerás dolog, meg egyáltalán mire való ez az egész?
Elkezdtem hát utána járni ennek a halál dolognak, mit is lehetne kezdeni vele? Hogyan is lehet ezt megúszni? Csak azért, mert mindenki mással megtörténhet, velem azért mégse kéne!
A már fentebb említett netes adatbáziscsodánk halállal kapcsolatos gyűjteménye inkább csak további kérdéseket vet fel számomra e témában. Azt írja: „A halál elsődleges (vagy inkább materialista) értelmezésben biológiai esemény, az a folyamat, amikor az élő szervezet komplex működése leáll. Másrészt az ember számára távolról sem pusztán fizikai, fiziológiai jelenség, hanem egyben a legnagyobb és legnehezebb létkérdések egyike.” Tehát a legfontosabb megállapítás az, hogy a halál létkérdés ugyebár! Én meg pont ezt a tételt szeretném éppen megváltoztatni. Nehogy már én ezen izguljak állandóan! Ez legyen életem központi kérdése? Mármint hogy meghalhatok? Nem is tudom, hirtelenjében milyen meleg égtájra küldjem el azt, aki ezt az egész marhaságot így kitalálta!
Jönnek aztán itt a felháborítóbb magyarázatok is: „A biológia számára a halál az élőlény elpusztulása, ami után passzívan vesz részt az ökoszisztémában.” Persze! Majd a tudtom nélkül szisztémáznak velem! Mégis hogy képzelik ezt? Én pedig némán tűröm, még a szempillám se rezdül? Vagy összekacsintok ezzel az ökoszisztémával, hogy: — Figyelj, haver, csak nyugodtan csinálj velem, amit akarsz, én jelenleg úgyis tisztára passzív vagyok!
Hát én nem akarok passzív lenni ebben az állapotomban sem! Épp mostanában határoztam el, hogy aktívabb életet fogok élni. Majd pont valami komplex működési rendellenesség akadályoz meg ebben! Még mit nem! Ez a passzív állapot sehogyan nem felelne meg az én kívánalmaimnak. Szeretnék inkább aktív halott lenni!
Eldöntöttem tehát, hogy szembeszállok a halállal. Ehhez Arisztotelész is segítségemre sietett, mikor régi tanulmányaimból még visszaemlékeztem a gondolataira. Szerinte a halál a legfélelmetesebb dolog, és az nevezhető igazán bátornak, aki szembe mer nézni vele! Szeretek szisztematikusan, szép rendben megvalósítani mindent. Jó, ha az embernek céljai vannak és kitalál magának valamiféle menetrendet, tervet, hogy miként is valósíthatja meg azt.
Az első tehát, hogy bátornak kell lennem! Fittyet hányni a halálra! A szemébe nevetni, kikacagni. Mondjuk ez nem lesz nehéz, elég murisan fest leggyakoribb ábrázolásán azzal a béna kaszával, meg a gyerekes csuklyával a fején. Tiszta Palpatine kancellár a Csillagok Háborújából! Meg aztán ki látott már ilyen földet súroló szerzetesruhás figurát kaszálni? Mindenesetre jól ki fog izzadni, mire végez a lucernával! El is képzeltem a nagy eseményt, amint a halál Dominikánus gúnyában, kaszával a kezében leül az épp lefektetett széna mellé nagy lihegve, én meg beszédbe elegyedek vele:
„Szép munka volt. Hozzak egy jó hideg sört?”
„Az most bizony jól esne, köszönöm!”
„Dobozos jó lesz?”
„Persze. Milyen van?”
„Gösser, vagy Arany Ászok. Melyiket kéred?”
„Mindegy. Csak pincehideg legyen.”
„Rendben. Hideg lesz, mint a halál!”
„Az éppen megfelel!”
Aztán sörözünk. Esetleg elbeszélgetünk az élet rejtelmeiről. Jóról, rosszról, örömökről, családról, meg ilyenekről. Végül majd úgy kanyarítom a beszélgetés fonalát, hogy a halálról is szó essék. Végül is, ebben a témában ő a legnagyobb szakértő, nem? Tán csak tud mondani nekem valami hasznosat, hogyan is élhetném túl?
A terv tehát megvan. Már csak a találkozást kell valahogyan nyélbe ütni. Nosza, keressük fel a tartózkodási helyét! Biztosan nem lehet olyan nagyon messze!
A legközelebbi lucernamező itt, a határban található. Hát persze, hogy ott van az Istenadta teremtés. Fekete ruhája libeg a szélben, villámok csapkodnak körötte, s úgy beborult az ég, mintha a legmélyebb pokol bugyrai költöztek volna a fejünk fölé. Félelmetes lenne a dolog, ha nem döntöttem volna el már korábban, hogy bátor leszek!
Csendben, de határozottan közelítem meg a halált, nem akarok ráijeszteni, még szívinfarktust kap itt nekem szegény, mielőtt kikérdezném a nagy titokról! Hátulról látom, hogy éppen kaszál. Vagy legalábbis úgy tesz, mintha kaszálna. Merthogy egyáltalán nem megy neki a dolog! Mondtam én, hogy röhejes csuhában végezni ezt a munkát! Folyton elakad a kasza nyele a ruha lebegő rojtjaiban, az élével meg a levegőben vagdalkozik és túl nagy rendet próbál vágni. Hát, persze, hogy nem megy neki! Tehetségtelen egy dilettáns! Csak remélni merem, hogy eredeti hivatását nem ilyen hányaveti mód végzi! Na, de talán segítségemre lesz az ismeret, amit falun elsajátítottam a kaszálás tudománya terén!
„Elnézést kérek! Ugye Halál Úrhoz van szerencsém!” — mondom neki alázatos mosollyal az arcomon. Nem válaszol semmit, csak hümmög magában jó hangosan. A kaszát közben leereszti, tudja ő is, micsoda balek módon állt neki ennek a munkának. Szegény lucerna is félbe törve hever ott előtte. Amikor meglátom a mélyen ülő tekintetét, mindjárt megértem, hogy itt valami nő lehet a háttérben.
„Nem akarok alkalmatlankodni, de önt kerestem, és amikor megláttam, mit csinál rögtön tudtam, hogy segítségre szorul. Mi lenne, ha alkut kötnénk egymással? Én megtanítom kaszálni, és ön is segít nekem valamiben.”
Felcsillan a szeme, bólogat, aztán behúzza csontujjait a csuklya alá, egy ideig mozog mindkét keze, aztán meglepetésemre egy nagyobbacska papírt nyújt át nekem, a következő felirattal:
„Elnézést, tisztelt uram, de amikor beléptem a dominikánusok közé, némasági fogadalmat tettem, ezért hordok csuhát is, különben régebben fürdőnadrágban tevékenykedtem.
Az ajánlata felkeltette az érdeklődésemet. Valóban nagy szükségem van a segítségére! Lányom nyulakat tart, egy egész nyúlfarmja van. Még ma egy hektárnyi lucernát kellene lekaszálnom. Nagy örömömre szolgálna, ha megtanítana, és besegítene, ebben az esetben én is teljesítem egy kívánságát! Szeretettel: Exitus!”
Nyélbe ütöttük az üzletet. Megtanítottam kaszálni, segítettem is neki. Halálosan kifáradtunk mind a ketten. Annyira megörült az eredménynek, hogy elfelejtve némasági fogadalmát megragadott, magasba emelt, majd önfeledten felkiáltott:
„Köszönöm barátom, köszönöm! Ígérem, soha többé nem találkozunk!”
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:32 :: Kőszeghy Miklós
