Onnan tudom, hogy reggel van, hogy vagy a telefonom, vagy az ajtócsengőm dörömböl az agyamban.
Na, jó, felkelek. A gyászterapeutám az. Elmúlt hét óra, tehát beszélgetésre alkalmas az idő. Mindenesetre megkérdezem tőle, hogy milyen hónap van és hányadika, mert azt hiszem, már megint nem mentem el a beszélgetésre, azért hív. Kétszer már nem jelentem meg, pedig kedvelem őt, amiért találkoztunk, azt temetem. Mélyen magamba. Szóval, pillanatokon belül kiderül, hogy éppen egy esztendeje hunyt el a Lányom, azért telefonál. Mindeközben én csörömpölök. A kávéfőzőt ismét gőzölésre állítottam, megint minden kávé Tyndall-effektus. Vagyis, hasonló jelenség szóródik a konyhapultra és azon túlra is, az ablak felé. Mindeközben diskurálok, de egy órán belül úgyis elfelejtem, miről, így aztán nem is figyelek.
A lélekgyógyásznő még próbálkozik vigasztalni, ellenben sürgősen meg kell látogatnom az illemhelyet, így egyszerűen kinyomom a telefont. A biztonság kedvéért ki is kapcsolom. Persze, elfelejtem, hogy van még másik három, így hagyom, hogy az egyik folyamatosan csörögjön. Ismét kávét főzök. Na, végre, lefőtt.
A múlt héten eceteztem éppen azt a nyavalyás masinát, úgy ítéltem meg, sok kell bele ebből az eszenciából, így aztán azon frissiben még gőzölgő állapotában le is csavartam a tartály tetejét, s egyenesen a tüdőmbe csapódott a gőz. Gondoltam, egy vizenyő bizonyára kivégez, így aztán még négyszer megismételtem eme hadgyakorlatot. Sajnos, elfogyott az ecet. A lépcsőház, ahol lakom, bizonyára sűrűn emlegette a mindenható nevét, mert egy nap alatt sem ment ki a lakásból az a ragyogó aroma, noha az ecet csak szerves vegyület, de nem aromás. (Ezt még vegyész koromból tudom, igaz, nem vegyészkedtem egyetlen napot sem, de mégis van egy bizonyítványom arról, hogy általános vegyész volnék… és akkor ennyi ésszel, meg egy vödör vízzel…), én meg arra jutottam önmagammal, hogy ne az én környezetem legyen büdös, kell a friss levegő. Kaptam is belőle rögtön egy heti oxigént, de ez már a Tüdőgyógyászati Klinikán történt, mert attól a fránya ecettől nem múltam ki, ellenben nagyon lázas lettem. Be is fektettek. Nagyon tetszett. Tiszta volt, s borzasztóan lelkiismeretes volt az orvosom, így az ecetről nem szóltam. Amúgy is, minek szomorítsam, meglehet, tök hülyének nézett volna, s egyébként éppen elég az, ha én ezt gondolom magamról. A klinikán semmiféle nepotizmus sem kísérte ottlétem, mégis minden emberileg lehetséges dolgot megtettek értem.
Utólag is csodálkozom azon, hogy vannak ennyire tökéletesen altruista emberek is, s orvosi esküvel. Mert ez a hamisíthatatlan „mindent megteszek a páciensért”, nem igazán jellemző kis hazánkra. Nem szeretek nagy Magyarországra, s a szórványmagyarságra gondolni, mert én élek itt, nem ők. Van ugyanis egy Uppsalában élő hun-szkíta orvosházaspár ismerősöm, akik állandóan kioktatnak a magyarságomról. Nem akarom nekik azt mondani, hogy akkor mi a fenének éltek ott már nyolc éve, ha jobb magyarok vagytok tőlem. Én mégis csak itthon fogok megdögleni, ti meg szépen meghaltok majd egyszer svéd földön.
*
Már megint reggel van. Ezt ma onnan tudom, hogy reggeli első dolgom egy pohár szódavíz elfogyasztása. Egészségtelenebb dolog nem sok van, de ez legalább nem alkohol, nem drog, egyszerűen széndioxiddal dúsított víz, ha már a környéken ismét elfogyott a Szentkirályi oxigénes víz. Ez lett a hobbim. Már a Spar biztonsági őre előre közli velem, ha meglát, hogy holnap kapnak ilyet, ma nincsen. Utálom a hálóingeket, tegnap este mégis előhalásztam egyet. Melegem volt. Új üveg szóda után nyúlok, erre szökőkút spriccel végig a hosszú, selyem hálóruhámon, s a konyhaszekrény legalább négy elemén… Bassza meg! Vizet akartam, nem takarítást! Na, akkor lezuhanyzom.
Két csengetés, de iszonyú hosszan, s két dörömbölés. Na, akkor megjött büdös bogár, aki egyébként hímnemű, s rendes névvel is ellátták valaha a szülei, ellenben van nyolc váltás ruhája, egy papucsa, s két edzőcipője. Az egyiket kukázta. A váltások pedig nála évszakokat jelölnek. Pedig anno, nekiadtam a volt élettársam összes ruháját, de ő csak hatvan éves, az apja meg nyolcvanhárom, így ő győzött. Nuku több váltás ruha, kell apukának. Amúgy sebtiben köntöst rántok, kinyitom az ajtót. Azt mondja, jött szegelni. Meg hozott egy fél kiló kenyeret százhúsz forintért, mert tegnap este megemlítettem neki, hogy már megint elfelejtettem hozzányúlni a kenyérhez, s ismét lejárt a szavatossága, mint mindig. Nem is értem, miért vagyok ennyi kiló. Talán azért, mert az ebédet hét közben egy étteremből hordatom, hétvégén meg főzök biztonsági tartalék gyanánt egy-két hétre való kaját, amit aztán szorgosan lefagyasztok. Sorsukra hagyván őket előbb-utóbb mégis a kukában landolnak, mert nincs helyem még egy fagyasztónak.
Különben gondolkodtam a nagyobb lakáson, mert csak ebben a hónapban két szekrényt és egy heverőt vettem. Nem volt szükségem semmire sem. Azt mondják ugyanis a nagy tudorok, hogy az életmód váltáshoz, dobd ki először a ruhatárad azon elemeit, amelyeket legalább egy éve nem viseltél. Persze, elhittem ezt a badarságot, de inkább mégis szekrényeket vettem, mert az istennek nem fértek már a ruháim. Igaz, így sem. Több szekrénynek nincs hely, sem több bútornak. Így is azt mondta tegnap a sógorom, hogy nagyon szép díszt lehetne Zsófi festőállványából csinálni. Mármint fali díszt, de akkor még több festmény kerülne a sarokba, mert a falon is helyproblémáim akadnának. A pszichiáterem így is rosszallóan csóválta a fejét, amikor közöltem vele, hogy kényszeres vásárló lettem. A bútorokat pl. a neten vettem, a Jófogáson találtam egy debreceni fuvarost (na, a fix ár azért is több lett, mint, amennyi ott fel volt tüntetve…), aki elhozta őket. Kellett egy rakodó is. Találtam. Mindketten megkérdezték, nem kellene-e nekem is velük mennem a bútorboltba megnézni, mit is vettem, a percen közöltem, hogy nem. Csodálkoztak. Én nem. A baj akkor lett, mikor a rakodást végző emberke leejtett egy amúgy tök raj szekrényt, ami már egyébként is a lakásban volt, s kipattant a szemhéja. Szerencsére, nem lett nagyobb baja, mert már az ájulás fenyegetett miatta. Na, ezért kell a szegezés.
Persze, az ásványvíz mániám miatt mondtam büdös bogárnak, hogy később. Addigra meg berúgott. Holnap reggel meg fogorvoshoz megyek, ha egyáltalán felébreszt valami, mert magamtól nem kelek fel, ugyanis inszomniás lettem. Mindig ugyanazt álmodom már egy éve: az Egyetlen Lányom kómában fekszik, iszonyatos mennyiségű cső lóg ki belőle, gépek lélegeztetik, monitorok figyelik… A semmiből egy pillanat alatt került kórházba, és meghalt. Ha tudtam volna, kiszívtam volna belőle a betegséget, s fekete felhőként kifújtam volna a tüdőmből minden baját, akár abban a filmben, aminek Halálsoron volt a címe… De nem tudtam. Felajánlottam az agyamat ordibálva vagy sem, nem emlékszem, hogy vegyék ki, cseréljék ki az Övével, vagy bármim. Nem is néztek rám furcsán. És neki vettem a heverőt, ha mégis hazajönne. A Diddl egérgyűjteményét időként kimosom, a szobája rendesebb, mint bármikor, minden az élén áll, csak jöjjön már haza, iszonyú ez a várakozás. De a halál lukratív, s nem a gyászoló családnak, nem a gyermekét temető anyának, az élet meg egy hatalmas bolhapiac bogarakkal, atkákkal, szegénységgel, s örök veszteséggel.
*
Tegnap reggel mégis magamtól keltem fel. Lehet, ezért vedelem ma a kávét, mert rohadtul álmos vagyok. Minél több kávét iszom, annál jobban el szeretnék szenderülni. Ha lehet, akkor végleg. Úgyis annyi ember él a földön, nem mindegy, eggyel több vagy kevesebb van a pillanat kvadrilliárdnyi vagy még több (nem jut eszembe nagyobb szám!) időintervallumában, mert a folytonosság miatt születnek, meghalnak, meghalnak, születnek és így tovább. Nem öncenzúrázok. Szóismétlek és kész.
Büszke vagyok magamra, hogy ennyit is írtam. Csipetnyi momentum arról, hogy még leheletnyit normális is tudok lenni. Szóval, jöttek a húgomék. Pestről. Nem jó! Budáról. Ott, a fővárosban sem mindegy, ki hol lakik, miképpen Debrecenben sem. Én éppen itt. Hogy illik-e hozzám e miliő, az nem az illés kérdése, sokkal inkább a pénztárcámé. Azt meg folyamatosan csapolom, vásárlási– és egyéb kicsapongásaim kivonva sem tudnék máshova költözni. Ím, egy hazugság! Tudnék, csak már ehhez sincsen kedvem. Szóval, morózusan szemlélem az órát (nekem még van olyan, csak a konyhában tartom, mert ketyeg, s idegesít a tikk-takk, aludj csak mondókája…), éppen negyed nyolcat mutat. Bakker! A húgomék mindig mondják, hogy ne főzzek, de én szeretek házi ebédet készíteni, így a pillanatnyi új nap lebegés után, iziben neki is látok kotyvasztani, sütögetni. Aztán mégis elmegyünk étterembe is, mert előre megbeszéltük, hogy ez így lesz. Persze, itthon is ettünk. Nesze neked kilók! Mert azok hívás nélkül is ragadnak. Alattomos dolog ez a gasztronómia.
Mindenféléről társalogtunk, jó volt. Aztán, mielőtt indulni készültek volna, rám tört a sírás. Mert Zsófi nemléte miatt jöttek, én pedig belegondoltam ebbe a nemlétbe. És abba, hogy a templomi sírjából nem fog már soha alakot ölteni a pora… Meg micsoda morbid ötleteim vannak! Pornak nem veszünk heverőt. Vagy mégis. Zsófit akarom! Zsófit akarom! Zsófit akarom!
A húgomék érzik, hogy baj van. Megkérdezik egy ismerős pszichiáter főorvos számát. Név szerint ismerik, miképpen én is immár sok-sok évtizede. Olyan fél baráti kapcsolat miatt nem lehet a terapeutám. Mondom nekik, hogy hagyják. Úgysem mennék kórházba. Legutóbb, mikor egy másikban voltam, képes volt a kezelőorvosom azt írni a zárómra, hogy kutya bajom, gyógyszerátállításon voltam, igaz, amit átállítani vélt, azt sohasem szedtem, meg azt is, hogy leugrottam egy hídról. Ha leugrottam volna, nyilván nem itt lennék, de itt vagyok. Acsarkodás-mentesen tudomásul vettem eme ironikus, cinikus és gúnyos zárójelentést, csak azon tűnődtem el hosszasan, vajon, akkor is így vélekedne-e eme szakember, ha a saját gyermekével történne ugyanaz, mint az enyémmel… Mert Kedves Pszichiáter Úr! Ne tessék félvállról venni a szakmáját, mert egyszer visszabassza az élet mindazt a rosszat, amit a betegeivel tett! — gondolom. Persze, mindegy. Neki van életcélja, van kit felnevelnie, megvan az a lehetősége, hogy unokái születhessenek, nekem meg marad a heverő Gyermek nélkül.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: M. Fehérvári Judit
