Múltak a forró nyári napok, és én egyre gyakrabban gondoltam Anikóra, nem jelentkezett… és András sem. Mi lehet velük?
Másnap reggelit készítettem magamnak, majd kávét, aztán valami azt súgta, meg kellene néznem Anikó házát… mit Anikóét, nem is az övé: Péteré! Lassan keresgéltem az emlékeimben az utca nevét, házszámot. Megvan, villant fel hirtelen, hiszen itt van alig pár utcával távolabb. Akár gyalog is… no nem, az jár némi kockázattal, hátha összefutok a kedves barátnőmmel, vagy Péterrel. Dolgoznak — nyugtattam magamat —, de mégis, ha lassan elmennék a ház előtt autóval, így is szétnézhetnék — gondoltam. Mit is akarok? Hiszen szeretnék én már kimaradni ebből az egészből! Halasztottam hát az elképzelést.
Késő délután vásárlásból hazafelé jövet mégis azon kapom magam, hogy befordul az autóm abba a bizonyos utcába, majd lassan gördül arra felé, ahol az a szép fehér kerítéses ház… már ott is vagyok. Nézem, alig hiszek a szememnek. A fehér kerítésen át belátni a kertbe, sőt messziről hívogatóan pompáznak a virágok, de hát… lassítok, sőt fékezek. Ezek a növények nem az idei nyáron nyílnak először, és nem érte őket semmi, csak gondos kezek ápolták. Kiszállok az autóból, meg kell, hogy nézzem a házszámot, jó helyen járok? Igen, ez az! Állok ott döbbenten, míg valaki közeledik a ház felé. Ismeretlen, hát maradok és csodálom a virágok pompáját.
— Jó napot kívánok! — köszön rám egy kedves, mosolygós nő. — Keres valakit? Segíthetek? — illeszti a kulcsot a zárba.
— Ó, nem köszönöm, csak — zavarban vagyok — a virágok, meg kellett néznem közelről, csodaszépek! — furcsa érzésem nőttön-nő.
— Ugye? Sokan megnézik, minden évben ilyen szépek — nyújtja a kezét, bemutatkozik. — Ágnes vagyok! — szóhoz is alig jutok, dadogom a nevemet.
— Ha ráér, jöjjön be, itt is akad még látnivaló! Nemcsak az előkert ilyen szép, sokat gondozom a virágokat, ez a hobbim.
Belépek az udvarba, magam sem tudom, miért teszem, miért is vagyok itt, szétnézek, mint aki rossz helyen jár. Roppant kellemetlenül érzem magamat. Talán látja is rajtam, mosolyog. Valamit mondanom kell.
— Régen lakik itt?
— Ó, nem, dehogy, csak pár éve vettük bérbe a házat a férjemmel, mit is mondok, nem a férjem, még nem, csak tudja a szomszédok… — körültekint, pedig a sok növénytől be sem láthat senki. — Szóval, én itt laktam valamikor régen, a virágokat mind én ültettem, gondoztam, aztán amikor… de jöjjön be a teraszra, ott kényelmesebb! — valami kényszer visz befelé. — El kellett költöznöm, de nem untatom, ez hosszú história, szóval a lényeg az, hogy újra itt lakom, csak más valakivel, nem szeretem, ha a szomszédok… tudja itt annyi a kíváncsi ember.
Gondolkodom, mit mondjak, mit tegyek, szabadulnék a helyzetemből, de nem tudok.
Talán nem is jól emlékszem a házra? Lehet, hogy akivel beszélgetek csak Ágnes, vagy mégis ő lenne az a bizonyos Ágica? Akkor miről beszélt Anikó? Egyre vacakabbul érzem magamat.
— Tudja, nagyon szeretek beszélgetni, ismerkedni! Ne haragudjon, de a szomszédokat nem kedvelem, jobban örülök az új ismerősöknek. Hozhatok egy üdítőt? — sürög-forog körülöttem. Bólintok, és már magam is kíváncsi vagyok, hova is kerültem. Hozza az üdítőt, kényelmesen elhelyezkedik.
— Nagyon szépek a virágok! — térek vissza ahhoz, ami ide hozott. — Valamit azért nem értek, hogy van az, hogy régen is itt lakott, és két éve bérelik a házat? Nem akarok tolakodni, csak érdekelne, ha tudhatom — próbálkozom.
— Hosszú történet ez, de maga olyan szimpatikus, tegeződhetünk? — kezdi, és én bólintok. — Mint említettem sok évvel ezelőtt is itt laktam, a férjemmel és a gyerekekkel, aztán volt valami nézeteltérésünk, szóval elköltöztem, majd megismerkedtem a párommal, akinek elmondtam minden vágyam, hogy újra itt lakhassak, s aztán így bérbe vette nekem a házat.
— Értem — válaszoltam, pedig most nem értettem igazán semmit.
Fecsegett még erről-arról, aztán nagy nehezen kimentettem magamat, valamiféle múló időre hivatkozva — ami igaz is volt —, és elköszöntem, azzal az ígérettel, hogy visszajövök, feltétlen, hiszen — mint mondta — meg kell ismernem az ő kedves párját is — így mondta —, Andrást, aki visszaszerezte, visszaszerzi neki újra az otthonát.
Otthon épp a hűtőszekrénybe pakoltam a vásárolt élelmiszereket, amikor kopogtattak az ajtón.
Még mindig a történtek hatása alatt, lassan ajtót nyitok, s láss csodát, András áll az ajtóban.
— Bejöhetek? — kérdezi. Bólintok.
— Hallom, megismerkedtél Ágicával — mosolyog.
— Már nem tudom, mit láttam, kivel ismerkedtem, úgy érzem magam, mint aki varázslatot látott vagy, ha pontos akarok lenni valamiféle átverés áldozata… — sorolnám még, de félbeszakít.
— Ez csak a látszat!
— És mi a valóság? — már félve kérdezem. — Lehet, hogy Anikó valahol máshol lakik? Esetleg rossz címet mondott?
— Rájössz te sok mindenre magadtól is, de azért most segítek kicsit. Anikó jó címet mondott, az a bizonyos ház Péteré, szeretném megvenni Ágicának.
— Ezt már hallottam. Hol lakik Anikó? A valóságban, mert ott nem volt!
— Ez egy hosszú történet, beszélhetünk róla máskor? Most csak a boltba ugrottam le, Ágica vár otthon.
Azzal elköszönt, s mint aki itt sem volt, elviharzott, az ő Ágicájához.
Folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2017.07.29. @ 14:02 :: Sonkoly Éva
