„Tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni!”
Ha azt gondolod, kedves idegen, hogy az élet csak az emberek számára ironikus, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Én őrangyal vagyok és útálom az embereket. Úgy bizony, a fajtátok védelme a legfőbb feladatom, de ha senki nem látná, akkor mosolyogva néznem végig, ahogy lassan elpusztítjátok önmagatokat.
Mentségemre azért előadom, hogy én sem voltam mindig ilyen. Amikor elkezdtem a tanulmányaimat — igen, az őrangyalsághoz is végzettség kell — még tele voltam céltudatossággal, és egy határozott elképzelés vezénylet: én leszek a legjobb a szakmámban. Még humorom is volt, amit bizonyít, hogy társaimmal csak a vicc kedvéért felvettük a Hárfajáték elsajátítása nevű fakultatív órát is.
Minden szépen haladt a maga módján, és mire észbe kaptam, már csak egy feladat állt előttem: meg kellett védenem egyet az Elsők közül, határozatlan ideig, pontosabban szólva addig, amíg jövendőbeli alkalmazóim meg nem elégszenek a munkámmal.
Mindenki tudja, hogy a puding próbája az evés, és az Elsők pontosan ezt a szerepet töltik be. A fajtátoknak azon tagjait soroljuk ide, akiknek nincs állandó őrangyaluk, hanem folyamatos váltások alatt élik le az életüket. Persze ők erről semmit sem tudnak, ahogy az emberiség többi tagja sem, ami a lehető legjobb dolog a világon.
Olcsó klisének fog hangzani, de minden ember életéhez tartozik egy homokóra, az őrangyal feladata pedig „csak” annyi, hogy életben tartsa a rábízott egyént, amíg le nem peregnek a homokszemei. Ezzel még nincs is semmi gond, viszont az emberek — teljes tudatlanságukból adódva — mindent megtesznek azért, hogy ezt az időtartamot lerövidítsék. Mindezt persze akaratlanul teszik, ami sajnos nem mondható el az asztrális világ többi tagjáról. Ők lennének az általatok démonokként, szellemekként illetve istenekként megnevezett lények — a Nagy Főnököt nem ide sorolva — akik akarva dolgoznak azon, hogy rövid(ebb) legyen az emberek élete.
Legkönnyebben talán úgy lehet megérteni a helyzetet, hogy a Nagy Főnök és mi angyalok képviseljük a Rendet, a többi asztrális lény pedig Káoszt, az emberek pedig tudatlanul és persze boldogan sétálnak a csatatér kellős közepén, nem is sejtve, hogy a talpuk alatti talaj egy hatalmas aknamező.
Tudom, mire gondolsz, kedves idegen, szerinted a legegyszerűbb lenne, ha felfednénk magunkat, és máris kevesebb gondunk lenne. A legelején még elődeim is így csinálták, de volt egy apró hiba a számításaikban, ugyanis ha ők megtehették, akkor az ellenfél is megteheti. Szörnyű ezt beismernem, de a démonok sokkal jobbak, mint mi és majdnem kipusztították a fajotokat. Ennek elkerüléséért a Nagy Főnök kötött velük egy alkut: Ők sem fedik fel magukat és mi is az árnyak közül dolgozunk, ők a csábítás céljával átalakíthatják a környezetet, mi viszont csak az életetek védelmében léphetünk fel, és akkor is úgy kell kinéznie ennek, mintha a „véletlen” vagy a „vak szerencse” volt érte a felelős. A feladatunk teljes lehetetlenségének elkerülése érdekében kapjuk meg egyetlen segédeszközünket: a már korábban említett homokórát, ami a védelmezettünkhöz tartozik. Ez azért fontos, mert így látjuk a feladatunk időtartamát, valamint azt, hogy mikor próbálnak a védelmezettünk élettartamába beavatkozni. Az Elsőknél sajnos ez is le van korlátozva, és itt csak a másodikként említett képességet használhatom. Képzeld el úgy, mint egy órát, ami vészjelzést ad ki, ha valami nincs rendben. Könnyűnek hangzik, de hidd el, kedves idegen, nem az. Mint ahogy azt korábban említettem, a démonok jobbak, mint mi, és csak pár percet bocsátanak rendelkezésünkre, hogy megoldjuk az általuk okozott kalamajkát.
Most jött el az ideje, hogy bemutassam az én Elsőmet, ugyanis amíg itt fecsegtem az egész univerzum háttértörténetéről, újból jelzett az órám. Ez csak egy dolgot jelenthet: elő példán keresztül mutatom be a helyzetemet. Az én Elsőm egy esetlen, szerencsétlen, béna balfék, aki mindezek ellenére — vagy pont ezért — boldogan áll az egész világhoz. Amikor azt mondtam, hogy tudatlanok vagytok, nem vicceltem. Ez a balga rengeteget biciklizik, és természetesen közben zenét hallgat, így még a hallása sem figyelmezteti a balhéra. Na jó, ez így nem teljesen igaz, ugyanis a fülhallgatójának egyik felét elnémítottam, és amíg nem vesz újat, addig legalább fél füllel hallja a körülötte nyüzsgő világot. Halkan megjegyzem, ha neked is halt már el a fülesed egyik fele, kérlek, ne cseréld ki egészen addig, míg mindkettő el nem hallgat; az őrangyalod hálás lesz érte.
Szóval teker ez a dinka, fél fülében bömböltetve a zenét és a villogó gyalogos jelzőlámpát meglátva nem lassít, hanem gyorsít, gondolván „még biztosan átérek”. Eközben az út autóknak fenntartott részén száguld egy másik gyökér, akinek az egyik csábító a fülébe súgta, hogy „hamarosan zöld lesz, felesleges lassítanod” nekem pedig, mint az egyetlen működő agysejtekkel rendelkező lénynek (közismertebb nevünkön: őrangyalnak) elkezd csörögni az órája. A díszlet és a színészek a helyükön, a függöny felmegy és bemutathatom: A miért vagyok angyal létemre ambrózista egy újabb epizódját. (Az ambrózia nekünk olyan, mint a ti fajtátoknak az alkohol.)
Mostanra már persze van rutinom. Az első alkalommal, amikor ehhez hasonló ügylettel találtam szembe magamat majdnem bepiszkítottam az alsónadrágomat. Ez azóta reflexxé fejlődött: gyengéden megérintek egy járókelőt, hogy kicsit lépjen oldalra, egyenesen az én mentális képességekben korlátolt Elsőm elé, aki így kénytelen lesz lassítani. Probléma megoldva. A lámpa piros lesz, az autós elszáguld, és senki sem halt meg. Van, amikor nincs járókelő, ilyenkor csak átforgatom a felhőket, hogy a Nap egyenesen a félkegyelműm szemébe süssön és ezzel le lesz lassítva. Ha az eset este esne meg, akkor egy kocsi fényszóróját, vagy egy utcalámpát használok.
Számomra az a legbosszantóbb, hogy a fajtátoknak van szabad akarata, mégis elég egy pár apró suttogás a fületekbe és úgy táncoltok, ahogy a csábítók fütyülnek. Ráadásul ezzel pont ti lesztek a felelősek, ha valami baj történik. Lehet, hogy nem haltok meg, de attól még mi sem akadályozhatunk meg mindent. Egy fél éve például ki kellett ficamítanom ennek a félnótásnak a vállát. Nem volt más választásom, vagy a vállát áldozom fel, vagy kitöri a nyakát. A legidegesítőbb pedig az, hogy már a nap elején jelzett az órám, miszerint este baj lesz. Amikor megláttam, sóhajtottam egy mélyet, és munkához láttam. Felmelegítettem az ágyát, hogy ne akarjon felkelni, sikertelenül. Mivel ősz volt, így gond nélkül elővehettem a legpocsékabb időt, de ezt a tökkelütöttet ez sem zavarta, így elkeseredésemben elszakítottam a bicikliláncát. Ha a fajotokból mással tettem volna ezt, talán veszik a lapot, de az én Elsőm szépen fogta magát, és betolta a biciklijét, „az út nagy részét már úgy is megtettem” kijelentéssel a fejében. Egészen estig nem értettem, hogyan törheti ki a nyakát, aztán az edzésén végre megtudtam: előre szaltót gyakoroltak. Ahogy ő se látott engem, úgy én se láttam azt a csábítót, aki valószínűleg már reggel óta azt suttogta a fülébe, hogy milyen csodálatos, ügyes és menő lesz majd a csajok előtt, mikor végre trambulin nélkül is tud majd előreszaltózni. Mondtam már, hogy gyűlölöm az embereket? Kifejezetten ezt az Elsőt!
„Tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni!”
Elérkezett a pillanat, nekifutott a szőnyegnek, és még láttam is, ahogy az utolsó pillanatban megcsúszik a lába, de ez a félcédulás csak nem állt meg. Lányos zavaromban mást nem tehettem, csak azt, hogy megfogtam a karját, és kicsit továbbpörgettem. Így a nyaka helyett a nemesebbik felére esett, ami legalább rendesen ki van párnázva. Az érintésemre viszont a karja kimozdult, méghozzá olyan erővel, hogy a válla nem is bírta. Azt hittem végre megleckéztethetem, de ahelyett, hogy pánikolt vagy nyivákolt volna, még ez a birka volt az, aki nyugtatgatta az edzőjét, amikor második tárcsázásra se érték el a mentőket. „Még jó, hogy nem szúrtak le, máskülönben rég elvéreztem volna!” jelentette ki, azzal a bárgyú mosollyal az arcán.
Tovább is mesélhetném, de szerintem érted a lényeget. Ha csak egy kicsit használná ez az Első az eszét, máris kevesebb stresszel — meg persze ambróziával — járna a munkám, és ki tudja, talán még élvezném is!
De nem, ennek a golyósnak be kell bizonyítania mindenkinek…
Gondolataimat és monológomat egy eddig nem hallott üzenet vágja félbe: A Nagy Főnök látni szeretne!
Édes Istenem! Végre meghallgatásra leltek az imáim? (Igen, mi is szoktunk imádkozni.) Ennyi megpróbáltatás után végre felszabadulok, és remélhetőleg egy kevésbe elmeháborodott szorul majd védelmezésemre?
Mindent félredobva robogtam a kapukhoz, ahol az öreg Péter várt.
— Na mi a helyzet, újonc? Végre szólítottak?
— Igen! Eljött az én időm, úgyhogy kérlek, engedj be!
A kapuk kinyíltával valami vakító fényre számítottam, de ehelyett egy egyszerű fehér irodában voltam, aminek az asztalán egy fehér hangszóró pihent.
— Tudom, hogy felülmúlhatatlan a humorérzéked, Főnök, de nem gondolod, hogy ez a Charlie Angyalai utalás egy kicsit erős?
Kérdésemre nem maga a válasz volt a felelet, hanem a hang, amin érkezett, ugyanis a fajtátok Morgan Freeman nevezetű egyénjének hangját használta a Főnök:
— Jó reggelt, angyalom!
— Ezek szerint innentől kezdve szólítsalak Charlie-nak?
A hangszóró hangos hahotázásba kezdett, majd így folytatta:
— Nem te lennél az első, de nyugodtan megteheted. Legalábbis ha őszintén felelsz a kérdéseimre.
— Rendben, Charlie, hadd halljam, amit tudni kívánsz!
— Mi a véleményed a védelmezettedről?
Egy pár másodpercig haboztam, majd leesett, hogy ki az, akivel beszélek, így felesleges lenne visszafognom magamat:
— Gyűlölöm. Nemcsak őt, hanem az egész faját. Mindent félreértelmeznek, örömöt lelnek abban, ha fájdalmat okoznak a társaiknak, és őszintén hiszem, hogy a csábítók nélkül se lenne sokkal könnyebb dolgunk. Az egyetlen, ami miatt végigcsináltam, az a hitem volt. Hiszem, hogy van köztük olyan, akit érdemes védelmezni. Máskülönben nem bíztál volna meg minket ezzel a feladattal.
— Szóval, ha élve felgyújtanánk az Elsődet, és lenne nálad egy vödör víz…
— … Akkor cseppenként önteném ki a szeme láttára.
— Hányszor kívántad ezt, vagy valami hasonlót?
— Tudod, Charlie, a hatszáznyolcvankilenc-ezredik alkalomig még számoltam, de azután elfeledkeztem róla.
— Értem. Tőled balra van egy ajtó, kérlek, fogd meg a hangszórót és menj be rajta.
Egy vetítőterem volt az ajtó túloldalán, benne egy kényelmes fotel, mellette egy asztal és persze maga a vászon. Nem vártam meg az utasítást, inkább rögtön leültem és letettem magam mellé a hangszórót.
— Ez a kedvenc részem — szólalt meg Charlie —, mondhat bárki bármit, ez a hangot tényleg mesélésre alkottam, és most egy jó kis történet van előttünk.
A terem elsötétedett és a vásznon megjelent az én Elsőm fiatalabb változata, ahogy könnyes szemmel egy levelet ír, mellette pedig egy cipős-doboz van, tele különböző gyógyszerekkel.
— Ez nem sokkal a te munkába lépésed előtt történt. Az elődöd nem akadályozta meg, hogy egy lány összetörje a szívét. Ez a másik angyal is hasonló véleményen volt az emberekről, mint te, és ezt a lehetőséget bosszúállás tökéletes formájának tartotta, hiszen a gyógyszerek nem halálosak, csak az Elsőd gondolta így.
Éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a jelenettel, de mivel nem tudtam, hogy pontosan mi a gond, így inkább csöndben maradtam.
— Amikor megkérdeztem az elődöd, hogy mégis mi vezetett ide — folytatta a hangszóró — csak annyit felelt, hogy biztosan valamelyik csábító csavarta ki a dolgokat. El tudod képzelni mennyire meglepődött, mikor közöltem vele, hogy egyedül ő a felelős.
— A számlálója! — vágtam gyorsan a szavába, mintha valami nagy rejtély kulcsára leltem volna rá — látom a számlálóját, és mínuszban van! Mégis mit jelentsen ez, Főnök? Egy szellemet védtem ennyi ideig?
— Nem. Az Elsőknek ugyan van számlálójuk, de nem a saját, hanem az angyaluk idejét mutatják. Egészen idáig gyűjtötte az elődöd iránta táplált érzelmeit, majd szabadjára engedi őket, hogy a következő angyal foglalkozzon a következményekkel. A csábítóknak azért ilyen könnyű a dolguk, mert egy idő után az angyalok többségének elfogy a türelme, és gyűlöletükkel folyamatosan segítik a másik oldalt.
— Akkor a negatív csapások többsége nem is a csábítóktól származik, hanem tőlünk? Miért nem ölte meg magát?
— Így van, ami pedig az öngyilkosságot illeti, egyszerűen csak a fülébe kellet súgnom, hogy neki még feladata van ezen a földön — el sem képzelnéd, milyen gyakran beválik —, de a számláló neki is sokat jelent, igaz még a létezéséről sem tud. Ugyanis ha nem szólok közbe, az általa teremtett körülmények miatt meghalt volna, egy Elsővel kevesebb lenne, és azt nem engedhetem.
— Álljunk csak meg! Ez így nem helyes! Ezzel te sem vagy különb a csábítóknál! Ráadásul, ha az elődöm ennyire gyűlölte, akkor az én gyűlöletem…
„Tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni!”
Végre megértettem. Ezt a mondatot az utolsó angyal mondta nekem, akit feladatom megkezdése előtt láttam. Ezek szerint ő volt az elődöm, végigjárta ugyanazt a beszélgetést, mint én most, és kimondatlanul arra akart figyelmeztetni, hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát, mint ő. Úgy látszik nem járt túl nagy sikerrel. Milyen csodálatos asztrális lény lehetek egy külső szemlélő nézőpontjából. Egy védtelen és tudatlan lényt hibáztattam olyasmikért, amiről nem is tudott, sőt, nem is tudhatott.
Miközben a mindennapok veszélyeitől megóvtam, nem figyeltem arra, hogy az élete mégis milyen irányba halad és a gyűlöletemmel milyen fájdalmakat okozok neki. Nem beszélve arról, hogy az utódom munkáját is rémálommá teszem.
— Pontosan, ahogy gondolod — jelentette ki büszkén a hangszóró —, ez a tudás és ami még fontosabb, ez a felismerés kell minden őrangyalnak ahhoz, hogy jól tudja végezni a munkáját. Senkit se hibáztathatunk olyasmiért, amiről nem tud, és nem is tudhat. Ugyanígy azzal se értem volna semmit, ha már a feladatod kezdetén elmondom ezt neked. Át kellett élned, és ezzel a fontos tapasztalattal kellett gazdagodnod, hogy tudd a tetteid és a viselkedésed következményeit, ami persze nem mindig téged, hanem másokat is sújthat. Lehet, hogy minden ember és az őket őrző angyalok is a tökéletes világra vágyik, de hidd el nekem, biztosan mind megőrülnének, ha teljesíteném a kérésüket. Most már tudod, hogy miért vagy angyal, mik a képességeid, és ami a legfontosabb, hogy mit kell tenned?
— Igen, tényleg védenem kell az embereket, nem csak a külvilágtól, de önmaguktól is. Azonban nem vihetem túlzásba a dolgot, hiszen ügyelnem kell arra is, hogy fontos tapasztalatokat szerezzenek maguknak. Ezt pedig akkor érhetem el, ha odafigyelek rájuk, és néha elengedem a kezüket. Egy szóval a feladatom az, hogy szeressem őket.
— Nagyon helyes! Most pedig menj és köszöntsd az utódod!
Sokkal tovább élünk a fajtátoknál és visszanézve nem is tűnt olyan hosszúnak az Elsőmmel töltött időm, mégis úgy éreztem, hogy egy örökkévalóságnyi idő eltelt azóta, mióta láttam volna az Első lépés szobáját. Ez a feladatunk megkezdése előtti utolsó pont, ahol még meggondolhatjuk magunkat, de eddig még senki sem fordult vissza, és ahogy megnéztem magamnak az utódom, ő se lesz különb. Ugyanazt az eltökéltséget láttam az újoncban, mint az elődöm láthatott bennem.
— Kitalálom, te leszel a világ legjobb őrangyala, ugye?
— Uram, így van uram! — harsogta vissza az ifjonc.
— Hagyd el a katonamaszlagot, és inkább jól figyelj ide, mert csak egyszer mondom el:
Nem lesz könnyű dolgod, és tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Deme Dávid
