„Kivül-belől
leselkedő halál elől” hiába menekültél,
a sínek között már mindig ott lapul,
de könyvespolcomon megbújik
a halhatatlan Óda, minden szerelmek
örök hordozója,
és hiába, hogy „Ötven,
jaj ötven éve – lelkem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –„
de áll az égi bál szüntelen, és táncolunk,
mi szegény földlakók, mint ti,
ott fönn a mennyben. S már „tudom,
hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen”
És Indulás előtt még utoljára, egyszer
„Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét”
…”Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”
„Vak volt a hajnal, szennyes, szürke.
Még üveges szemmel aludtak a boltok”
„A Fénynek földi hang még nem felelt”,
„Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.”
„De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem: megmutatott mindent,
de lassan, türelmesen”
S én „Újra és újra látom a képet,
a sárga lámpafényben fürdő,
elmosódott arcokat”,
és eszembe jutnak tűnő, szép szerelmek,
de nem látom már a visszautat.
„Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!”
– búcsúznék tőled, kedves,
de addigra már „Sehol se vagy.
Mily üres a világ. Egy kerti szék,
egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.”
És fáradt hangon hiába kérdezem:
„miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?”
Miért, ha már mindennek vége?
„Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.”
„Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.”
De mellettem élsz még, mindenek felett,
„Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,”
Hiába sírok érted, s erőm is fogyva már.
Velem zokog az asztalon
két üres pohár. Már nem remélek,
válaszomra sem várva hiába kérdezed:
„Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?”
Csak nézlek némán, és én sem kérdezek.
„ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme(d) színére visszarévedek.”
De „tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között” –
már hiába súgnak biztatót,
elindultam, s csak „botorkáltam
fel a lépcsőn. Hogy elérjek
a napsütötte sávig, hol drapp ruhám,
fehér ingem világít.”
Már nem érdekel a világ szennye,
nem érdekel se csúf, se szép.
„Közönyös a világ… az élet
Egy összezsúfolt táncterem”
„Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.”
Lassan „Itt hágy, s vissza se tér majd
gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!”
S a barna csendben tisztán hallom még:
„valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot”
És valaki majd ott zokog,
s „a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”
(…)
„Akkor egy szélroham jött veszekedve
És bevágta az ajtót.
kint nagyon fujt a szél
És kemény csöppek estek.
Végleg elbucsuztunk”
„Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.”
Ó „Jaj, emberek!
A harmadik napon a legnehezebb,
a harmadikon. Nem átkozom magam.
Nem siratom. S itt is, ott is
az esőben kivirágzik a tető, a fal, az ég”
De „Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.”
„ki hű hozzám, hogy hű maradjak
és józan és fegyelmezett –
köszönöm nektek, hegyek és erdők,
sziklák és lombok, fák, füvek.”
S már „Fut, fut az áram
a déli sugárban s hökken a hó
a hideg havason.”
Még utoljára „röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya,
tűz!” És „jövök-megyek a térben,
könnyűnek és szabadnak érzem magam,
ilyen napon szeretnék meghalni.”
S már „Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.”
*
Montázs a magyar költészet legszebb versei – TOP 30 2013. – alább felsorolt válogatás egy-egy rövid részletének egymáshoz illesztésével, az alábbi sorrendben:
József Attila: Nagyon fáj
Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Dsida Jenő: Nagycsütörtök
Tóth Árpád: Körúti hajnal
Szabó Lőrinc: Különbéke
Kálnoky László: Az elsodortak
Petőfi Sándor: Szeptember végén
Pilinszky János: Apokrif
Babits Mihály: Esti kérdés
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában
Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez
Radnóti Miklós: Tétova óda
Vörösmarty Mihály: A vén cigány
Juhász Gyula: Milyen volt…
Nemes Nagy Ágnes: Között
Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig
Arany János: Kertben
Weöres Sándor: Valse triste
Berzsenyi Dániel: A közelítő tél
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
Karinthy Frigyes: Nihil
Vajda János: Nádas tavon
Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb
Zelk Zoltán: Sirály
Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek
Áprily Lajos: Március
Nagy László: Tűz
Oravecz Imre: A megfelelő nap
József Attila: Óda)
Forrás: http://port.hu/…/ma…/a-30-legszebb-magyar-vers/article-31029
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:56 :: Gősi Vali
