Havas Éva : Várakozó

Nyomtatás

A kislány csak ácsorgott, és várt — maga sem tudta mire, talán csodára —, hiszen az ablak elérhetetlen magasságban látszott a feje fölött. Ő mégis reménykedve lesett felfelé, hátha meglátja a szívének oly kedves arcot… legalább egy pillanatra.

Pedig tudta, hogy ez lehetetlen. Édesanya sajnos túl beteg ahhoz, hogy felkeljen az ágyból… a klinika portáján pedig ott ül a szigorú portásnéni, aki már háromszor zavarta el, mikor épp be akart surranni előtte. Pedig ő csak látni szeretné… annyira, hogy kis nyolcéves szíve is belesajdult.

Annyira akarta volna, hogy múltkor még pár téglát is odavonszolt a kórházkerítés mellé a szomszéd építkezésről, s arra felmászva úgy gondolta, hátha belát majd jobban az első emeleti ablakon. De persze nem.

Nem értette igazán, miért kellett Édesanyának megbetegednie?

Miért mosott egy idegenre? Pali bácsi a második emeleten lakott, nem volt senkije, és tüdőbeteg volt. A házban az összes néni felváltva mosta szegény beteg Pali bácsi ruháit… és senki más nem kapta el a betegséget! Csak, és egyedül az ő drága Anyukája… miért???

Ezen sokat gondolkodott, mióta Édesanya bekerült a kórházba. Az is eszébe jutott, amit a szomszédék beszéltek a minap „jaj, szegény Erzsi — neki sincs sok hátra” — Erzsi az Édesanya… de hogy mit tesz az „neki sincs sok hátra” — azt nem tudta…

Mi az, hogy nincs sok hátra… miből???

Ilyeneken járt az esze, miközben bűvölte az ablakot… persze hiába. Mégis jó érzés volt a közelében lenni. Tudni, hogy csak néhány méter választja el a puha meleg ölelő karoktól…

Mélázás közben hosszú fekete varkocsa végét tekergette a kisujja körül — ez rossz szokása volt — Édesanya mindig haragudott érte, bár nem értette miért. De most Édesanya nem látja… sajnos. Bárcsak látná és összeszidná miatta. Most még a szidás is jól esne neki.

Nemsokára indulni kell haza, mert mire Apuka hazaér, az ebédnek az asztalon kell lennie. Mióta Édesanya beteg lett, a főzés — no meg minden egyéb háztartási munka —, az ő feladata lett. Míg otthon volt Édesanya, az ágyból irányította, mit hogyan csináljon. Szerencsére jól fog az esze, így hamar megragadt benne, hogy is kell a rántást készíteni egy főzelékhez, vagy épp a paprikás krumpli készítése. Ma is épp paprikás krumpli lesz. Indulni is kell, hogy időben elkészüljön.

Apuka ma korán ér haza — vasárnapi rövid műszakja van — villamoskalauz, sokat ácsorog… fáradt lesz, na meg éhes.

Lassan, kelletlenül elindult hazafelé — még válla fölött visszanézett, fel az ablakra, de az rideg-üresen nézett vissza rá.

Másnap hétfő: már iskola. De tanítás után minden nap elzarándokolt a klinika szélső szárnyához, bár egyszer sem láthatta Édesanyát, de valahogy a kis lelkének könnyebb volt a tudat, hogy ott járt a közelében.

Teltek múltak a napok, hetek, és nem jött semmi hír a javulásról. Hol nagynénje, hol Apuka ment meglátogatni a beteget.

A kislány eközben minden nap gyorsan megtanulta a leckéjét, aztán legjobb tudása szerint rendbe tette a háztartást.

Úgy érezte, már végtelen ideje van távol Édesanya… ez nem igazság! Annyira hiányzott neki, hogy szinte fájt.

Saját maga vigasztalásául besurrant a nagyszobába a faragott szekrényhez és kinyitotta. Ahogy az ajtaja kitárult, egycsapásra elárasztotta orrát az illat: Édesanya illata. Ugyanis az ő ruhái lapultak a polcokon és a fogasokon sorban. Tulajdonképpen most tilosban járt, mert Édesanya nagyon kényes volt a szekrénye rendjére, és nem szokta engedni, hogy ott motozzon. De most nem volt otthon — sőt Apuka sem volt otthon, mert a kórházba ment munka után, így szabad volt a vásár. Szépen sorban kezdte előszedni kedvenceit. A gyönyörű mélykék zsabós selyemblúzt, amit annyira szeretett Édesanyán, mert úgy nézett ki benne, mint egy filmszínésznő… A hosszú fekete taftszoknyát, amit hozzá szokott viselni, és ami annyira jól állt rajta, mert széles derékrészével remekül kiemelte Édesanya valószínűtlenül karcsú derekát. A polcról előhúzta a bolyhos smaragdzöld pulóvert, mely annyira rímelt Édesanya szeme színével, meg különben is ez őrizte leginkább Édesanya finom parfümjének illatát, ezért hosszan az arcához szorította a puha anyagot, és mélyen beszívta az édes illatot. Annyira belefeledkezett ebbe a tevékenységbe, hogy nem is hallotta, amint a kulcs fordult a bejárati ajtó zárjában. Már csak akkor kapott észbe, mikor a szobaajtó elé értek a kopogó léptek, nyilván megjött Apuka. Sietve próbálta a holmikat visszaigazgatni a szekrénybe, de még nem lett teljesen kész, mire nyílt az ajtó.

Mikor Apuka belépett, a kislány rögtön tudta, hogy nagy a baj. A máskor mindig rendezett arcvonások melyeknek csak méltóságos hangsúlyt adott a kis bajusz az orra alatt, most úgy néztek ki, mintha egy ügyetlen négyéves gyerek próbált volna egy bajszos férfiarcot lerajzolni… és kiszínezni, mert Apuka szeme körül szokatlanul vörös volt a bőre… meg könnyes. A kislány látta hogy Apuka — az ő máskor mindig nyugodt apukája — most sír.

A szíve összeszorult — ne, ne, jaj, csak ne szólaljon meg! — gondolta.

De Apuka megszólalt:

— Ketten maradtunk, Kislányom!