Megálltam itt az árnyas, parti fűz alatt,
a tűhegyű idő ejtette seb hasadt,
feszítve ült a bordarácsaim között.
A bús magány uralja régen lelkemet,
bánatvirágot termő völgyem eltemet,
a múlt közös, feledni téged nem szabad.
De, kedvesem sosem hagylak magadra én,
szemed folyómederben rejlő drága fény,
veled talán a szenvedély is rám talál.
A nyári tájnak megkopott a színe már,
a széllel lombot ejtő ősznek híre jár,
s mi új reménnyel, karba öltve álmodunk.
Legutóbbi módosítás: 2017.08.23. @ 17:21 :: Nagygyörgy Erzsébet
