P. Tóth Irén : Elena Liliana Popescu: Himnusz a Létezéshez (Imn Existenței)

Nyomtatás

 I

Találkoztunk Egyszer, mikor az egész Világ

egy mindent átölelő pontra fókuszált–

Egyek voltunk Akkor, mozdulatlanságba zárt,

ki nem mondott Szó, ami életért kiált,

Mert maga a Gondolat nem kapott parancsot

hogy végre kigondolhassa eredetét,

Akkor mikor Szemünk még semmit sem látott,

s a Világ nem indult a nem lévő Tér felé.

Akkoriban a Tér összefolyt az Idővel

a csendben, mit nem nyilvánított ki a mély,

nem jött el a Bocsánat, mert az Olümposz még meg

sem született, s mert Vétek sem létezett akkor még.

A Szeretet ösztöne nem mutatta a percet,

miután jöhet egy másik, mely Kezdetet jelent.

A teljes harmónia pazarlást nem tűrve,

uralva a teret, mely meg sem született.

II

Nem ismert bánatot, sem megkülönböztetést,

a végtelenség rabja, egy zárt világban, melybe’

nincsen sötétség, ahol a Föld és az Ég

egybeforrva titokzatos Édent hozott létre,

Mikor csírájában sem ébredt még a mozgás,

álmodva életről, miről nem tudhatott még,

és nem teremtette meg a Látóhatárt

ami ösvényként terült volna a Nap elé,

Akkor, mikor elmélet volt még a létezése,

önmagába zárva, ő, egy belső csillag,

talmi sugarakkal, kiváltképp arra figyelve,

hogy a jövőben milyen feladatokat kap.

A Mostban a jelen vajon mit jelenthet,

egy végtelen a Pillanatban, vagy örök-Pillanat?

Meg tudhatjuk-e egyszer? Törékeny kellékek,

miket nem tudnak leírni a pazarló szavak…

III

De gondolatokon túl, a határozatlan helyzet,

a legeslegelejétől csak ő tudhat mindent.

Univerzumok forrása, kit arra ítéltek

hogy Játék és Játékos örökké ő legyen,

Egy végtelen jelen legyen része a múltnak,

mely elrejti az önmagában eloszló jövőt,

öntudatos lényeg, közvetlen támasz,

melyből az univerzum lesz megalkotható,

Mikor maga a Teremtő nagy Szeretetében

teremteni kezd egy földi királyságot,

életre kelteni, és csak szellemében

régi emlékként őrzi, ami volt egykoron.

Mikor nem született meg a születni vágyás

ott a Mennyországban, sem a kettősség,

Mikor ismert mindent, kivéve saját magát

a Benned létező Személytelenség,

Átélni halhatatlanságot, bár tudatlanul,

harmóniával a személytelenségben,

mikor csak a szükség lehetett az úr,

mégsem tudva, hogy lehetséges lenne,

Mikor még csak Egy volt, egy kibontatlan hármas,

mi generálja a kettőt és így a Végtelent,

és nem kezdődött el a világ első felvonása –

megteremtve a Földet, ki elhagyta az Eget,

Mikor nem ébredezett még a tudni akarás

az elképzelhetetlen, mozdulatlan világban,

ott ahol megszületni sem volt ok talán,

így élve áhított látszat-boldogságban…

Imn Existenței

(fragment)

I

Ne-am întâlnit Odată, pe când întreaga Fire

se concentrase-n Punctul atotcuprinzător –

Atunci noi eram Unul, cuprinşi în neclintire

şi nerostit Cuvântul de viaţă dătător,

Fiind că însuşi Gândul din care să purceadă

poruncă nu primise să poată fi gândit,

Atunci când Ochiul nostru nu trebuia să vadă,

când Lumea nu ţâşnise în Spaţiul neivit.

Pe vremea-aceea Spaţiul se contopea cu Timpul

în liniştea adâncă din nemanifestat,

Iertarea nu venise, de vreme ce Olimpul

nu se născuse încă, neexistând Păcat.

Impulsul de iubire nu hotărâse Clipa,

o alta să-i urmeze, să-nsemne Început.

Deplina armonie îşi măsura risipa,

ştiind să guverneze tărâmul nenăscut.

            II

Necunoscând tristeţea şi nici discernământul,

sclav în eternitate, un univers închis

lipsit de întuneric, cu Cerul şi Pământul

formând îngemănate un tainic Paradis,

Pe când nu se trezise, în germene, mişcarea

visând în aşteptare la viaţa neştiută

şi prima zi din lume nu zămislise Zarea

ca Soarelui cărare să-i fie aşternută,

Atunci, aflat el însuşi în pură contemplare,

stând conţinut în sine, un astru interior

cu raze virtuale, privind cu detaşare

la rolul ce-i revine doar lui în viitor.

Ce ar putea să-nsemne, într-un Acum prezente

un infinit în Clipă sau Clipa-veşnicie?

Vom şti oare vreodată? Fragile instrumente,

cuvintele, risipă, nu pot să le descrie…

            III

Dar dincolo de gânduri, starea nedefinită,

doar ea poate să ştie, dintotdeauna, totul.

Izvor de universuri, părând de ea sortită

necontenit să fie şi Jucător şi Jocul,

Trecutul să-l cuprindă, un nesfârşit prezent

ce-ascunde viitorul în sine dizolvat,

esenţă conştientă, suport subiacent

din care universul să poată fi creat,

Când însuşi Creatorul în marea Lui iubire

va-ncepe să dureze un pământesc regat

şi viaţă să-i insufle, şi-o vagă amintire

în spirit să-i păstreze despre ce-a fost odat’.

Atunci când, netrezită, dorinţa de-a se naşte,

sau de dualitate, nu se născuse-n Rai

Când cunoscuse totul, dar făr’ a se cunoaşte,

Impersonalitate, când Tu îl conţineai,

Trăind chiar nemurirea, deşi neştiutor,

aflat în armonie, dar încă-n nefiinţă,

când doar necesitatea, nimic întâmplător

nu se ştia să fie acolo cu putinţă,

Când era numai Unu, în trei nedesfăcut

pe doi să genereze şi astfel Infinitul,

când primul act al lumii era neînceput –

Pământul să-l creeze, de Ceruri despărţitul,

Când nu se conturase voinţa de-a cunoaşte

în neclintita fire, cea neimaginată,

acolo unde nimeni n-avea de ce se naşte,

râvnita fericire părând realizată…