Előszó
Nagymama a kályha mellett fésülgetve szárította a hátát is betakaró haját. Fájós lábait áztatgatta közben, hogy az idő ne teljen addig sem haszontalanul. Úgy néztem a már nem fekete, de nem is ősz, inkább szürke, enyhén hullámos hajzuhatagot, hogy gyermeki képzeletem egy nagy tál mákos tésztával azonosította, talán azért, hogy vidám legyen a kép, mert nagyon öregnek láttam, és nem akartam azt a szomorú érzést.
Pedig akkoriban alig múlt hatvan éves, és haja még dús volt, szarufésűjében pattogtak a fényes, vastag szálak, ahogy már az öblítővíz nedvessége elszállt róluk, csak enyhe ecet illatát hagyva rajtuk.
Én szívesebben olvastam volna még könyveim valamelyikét, de a szobára szürkület telepedett, nem kapcsolta fel a villanyt, inkább mesélt. Kicsit untam már, hogy esténként mindig a régi időkből idézgette az emlékeit, igaz, kérdezgettem, aztán mégis alig figyeltem rá. Történetei így is megmaradtak bennem, még ha töredezetten is.
– Nehéz élete volt a mamának, de nagyon szépen éltek a papával – adott hangot gondolatainak, nem is hozzám szólva, de én kíváncsi lettem.
– Mi az, hogy nehéz élet?
– Csak a kislánykora volt olyan boldog, mint amilyennek lenni kell, amikor még élt az édesanyja… azután kegyetlen sora lett, még az én apám mellett is, pedig vele is szerették egymást.
– Hát mégsem éltek szépen?
– De igen. A papával már nagyon szépen… de hát…
Nem értettem, mi különbség lehetett az apa és papa közt, és nem láttam tisztán az arcát, amikor nagyot sóhajtva úgy kezdett mesélni, hogy oda kellett figyelnem, pedig soha nem az elején kezdte, nem is ott folytatta, mindig csak egy kiragadott eseményre emlékezett vissza, mintha összekevert, apró mozaik darabkákat válogatás nélkül szedegetett volna ki egy nagy, viharvert dobozból.
– Majdnem megöltem a mamát, amikor beszaladtam hozzá… a gyászruhácskámról tudta meg, hogy meghalt az apám… Csak három éves voltam…
Akkor hogyan lehetett szépen élni vele, ha meghalt? – töprengtem tovább, már kíváncsian. A szavai nyomán kavargó töredékek ragadtak meg bennem, és lassan kedvenc könyveim közé sorolható történetté álltak össze, kinyílt egy ablak, amin ámulva láttam azt a világot, amiből ő, és végül is mi jöttünk. A későbbi évtizedek alatt már tudatosan gyűjtött levelek, fényképek és mindenhonnét felcsipegetett adatokból rajzolódott ki, épült, formálódott tovább, míg végül tollam hegyére kívánkozva érett be a felmenőim története.
Most mit nem adnék, ha mellé ülhetnék, és kérhetném:
– Nagymama, tessék még mesélni Karola mamáról.
~O~
Úgy telt Éder Karolina kislánykora, mint a leányregények kisasszonykáinak, akik a hófehér csipkefüggönyökkel megszűrt, védett világban élhettek öntudatlanul.
Az élet a valóságban ritkán szokott ilyen üvegháziként telni – még kevésbé folytatódni –,
háttérben a legszebb gyermekkorral sem.
Az ő felnőtté válása tragédiával kezdődött és kemény küzdelmekkel, megpróbáltatásokkal teli, de mégis diadalmas életúttá vált.
~O~
Epilógus
Az 1910-es esztendő nem csak Huszár Erzsike és Pápay Karcsika születését, hanem más, sorsdöntő eseményeket is hozott a család életébe.
Ekkor döntött úgy a Huszár házaspár, hogy tarthatatlan tovább a fokozódó és hiábavaló viszálykodás az Eszterházy birtok immár új bérlőjével is. A megye távoli csücskében talált Ferenc papa egy olyan települést, ahol nem uradalmi, hanem körzeti állatdoktort kerestek. Ott, Véménden éltek az 1918-ban bekövetkezett halálukig, mikoris Karolát tavasszal legyőzte hosszú ideig titkolt daganatos betegsége, és Ferenc ősszel követte szeretett élete párját lelki okokra utaló hirtelen halállal. Addig boldog szülők- és nagyszülőkként, az unokákat hosszú hónapokra is Karola szárnyi alatt tartva éltek.
Károlyka Ischl-ből középiskolai bizonyítványával Nagykárolyban jelentkezett továbbtanulni, majd Szatmárnémetiben a Katolikus Iskolaközpontban szerzett tanítói oklevelet. Előbb egy kicsi Tolna megyei falu, Szemcséd két tanerős iskolájában kezdett néptanítóként, aztán az Esztergom megyei Bajnán tanított. 1895-ben kapcsolódott be a katolikus Néppárt munkájába, majd a párt lapjának a szerkesztője lett, 1908-ban a Katolikus Népszövetség megszületésénél bábáskodott. 1910-ben választották először képviselővé néppárti programmal a sárvári kerületben. Részt vett az első világháborúban; majd a kommün idején lapját betiltották, őt pedig letartóztatták. Kiszabadulása után Bécsbe menekült. 1919 nyarán hazatért és augusztusban Friedrich István második és harmadik kormányában vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Az antanttal folytatott sorozatos kormányalakítási kudarcok után esett végül is rá a választás és lett az ország miniszterelnöke, 1919. november 24. — 1920. március 15. között látta el hivatalát.
Anyja büszke volt rá, mert főként a szegénység, a szociális kérdések foglalkoztatták. Miniszterként erősen támadta apja egykori pártfogó barátjának, Tisza Istvánnak azt az elvét, hogy szavazójoga ne lehessen a tanulatlan népnek. Ő a nép felemelését szorgalmazta. A Népújság, illetve a Képes Hírlap felelős szerkesztője volt, a család egyre ritkábban láthatta őt, politikai karrierjének veszélyes állomásai lelkileg nagyon megviselték anyját, sajnos a miniszterelnöki kinevezését már nem érte meg Karola, de szerencsére a kommünt sem. Az ország trianoni katasztrófáját pedig Károly nem a miniszterelnöki székben élte át, helyét az aláírást egy nála kevésbé ellenző elnök foglalta el.
Felsőházi tag maradt, és 1928-ban az OTI elnökévé nevezték ki, 1934-ben, amikor lemondott, megkapta a magyar érdemrend nagykeresztjét… két évvel később a királyi titkos tanácsosi címmel tüntették ki. 1930-ban megszervezte a Szent Imre emlékévet, amiért a Nagy Szent Gergely-rend nagykeresztjét érdemelte ki. 1938-ban szervezője és ügyvezetője volt a 34. Eucharisztikus Kongresszusnak Budapesten. Utolsó éveiben az Actio Catholica alelnökeként aktívan részt vett a mozgalom munkájában. A Hollandiába induló gyermekmentő vonatok egyik szervezője, és az orosz hadifoglyok hazahozatalának szorgalmazója volt.
1941-ben epekő gyanúval feltárták, de akkor már áttétei voltak.
A Fiumei úti temetőben védett sírja felett Kisfaludi Strobl Zsigmond szobra áll.
Mariska Ozorán maradt, élte a borbélyfeleség küzdelmes életét, a Nagyháború alatt még az üzletet is fenntartotta, borotválta az életben maradt férfinépet. Közben ő, és utána ismét Jenővel felneveltek hét gyermeket, köztük e sorok írójának apját.
Josef tanulmányai befejezése után Bécsben telepedett le, miután ő vette át nagyszüleitől a családi örökséget, majd Matild halála után a textil-üzletet, és a szakmában tovább képezve magát, nagykereskedésben találta meg élete értelmét.
Irma, amíg tanult, úgy határozott, hogy a székesfehérvári zárdában marad, felveszi a fátyolt, és őt nem lehetett erről lebeszélni. Abban az évben, amikor a szülők elköltöztek Ozoráról, 1910. július 19-én fogadalmat tett, Huszár M Polyxénia irgalmas nővérként. 1932-től tanítóképző-intézeti képesítéssel kémiát és természetrajzot tanított, majd 1946-tól a nőnevelő intézet igazgatójának választották. Ekkor már be kellett vezetniük a világnézeti átképző tanfolyamokat, ami az áthangolódást eredményező oktatás volt. 1947. március 6-án is megtartottak, és ezen a napon rendelték be Irmát, azaz Huszár M Polyxénia igazgatónőt az államvédelmi rendőrségre, kihallgatásra. Soha nem mondta el, mi történt ott, szó nélkül, de megkeményedve tartotta be az állami rendelkezéseket.
„Március 23-án, a város felszabadulásának évfordulója alkalmával ki kellett vonulnia az ifjúságnak a tanárok vezetésével a Szabadság téren tartandó ünnepségre” – írta tanévzáró összegzésében. – „Május 1-én 9 órakor Május Királynéja tiszteletére az intézet kápolnájában szentmisét hallgattak növendékeink, utána kihirdettük nekik, hogy aki részt óhajt venni a felvonuláson, szabadságában áll azon megjelenni, az intézet testületileg nem vonult ki.” 1948-ig betöltötte ezt a szolgálatát, amíg a Szatmári Irgalmas Nővérek Rendje volt az intézmény fenntartója. A rendek feloszlatása után a váci szociális kolostorban élt legkisebb húgával együtt, akit szüleik halála után ő vitt be a zárdába, mindössze nyolc évesen.
Pál tisztviselő lett, gazdag hentes-mészáros bolt- és vendéglőtulajdonos családba nősült be, hivatalában is szépen emelkedett a ranglétrán, kényelmes életet élt.
Albert fiatalon elesett a Nagyháborúban, neve ott áll Ozorán, a háborús emlékmű névsorában.
Margit sokáig élt nővérénél, nagy segítség volt Mariska apró gyermekeinek gondozásában, míg Jenő a háborúból vissza nem tért. Már nem fiatalon feleségül ment egy megözvegyült ozorai szabómesterhez, aki tizenhat éves lánykáját hozta a házasságba.
István kereskedőnek tanult, mondhatni jókor volt jó helyen, de képessége, rátermettsége is kellett ahhoz, hogy a Meinl cég alkalmazottjából a budapesti boltok vezérigazgatójáig emelkedjen. A 2. világháborúba azonban be kellett vonulnia, és ott vesztette életét.
Erzsike nővére hatására lett apáca, felszentelése után ápolónővérként dolgozott az Irgalmas Rendben. A világi életből csak annyit ismert meg, hogy a háború után civil ruhát kellett viselnie, és ha a családban megbetegedett valaki, ő oda költözött, és angyali türelemmel ápolta, amíg kellett, aztán visszavonult a váci szociális otthonná alakult zárda védelmező falai közé.
A világ viharai nem érdekelték, ő felette állt a kegyetlen valóságnak.
Kicsi volt, és kerek tejbőrű arcocskája úgy sugározta a nyugalmat és szeretetet, mint Karola mamáé, amikor benépesült tündérkertjében gyönyörködött.
~O~
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:17 :: Pápay Aranka
