Szeretem a szép ékszereket, volt idő az életemben, amikor csak azért vásároltam, hogy legyen, az enyém legyen! Aztán ez az időszak is elmúlt, őrzök pár emléket, gyűrűt, fülbevalót ebből az időszakból. Mint minden az ékszerek is, hacsak nem briliáns változnak, ahogyan a divat diktálja.
Így aztán néha meg-megállok az ékszerüzletek kirakata előtt, csak úgy nézelődöm, a szememmel válogatok, mert szeretem a szépet mindenben. Ilyenkor elgondolkodom, az árat meg sem nézem, hiszen vásárolni nem akarok, vagy ha mégis, akkor gondolom, ami megtetszik nekem, megfizethetetlen. Valahogy különös érzékem volt mindig megtalálni sok mindenben az elérhetetlent.
Most is megállt a szemem egy fehérarany ékszer szetten, csak úgy nézegettem, amikor ismerős hang szólalt meg mögöttem:
— Nézd csak az enyémet, nem látsz hasonlót a kirakatban!
Hátrapillantottam, vajon ki az, aki csak így köszönés nélkül… Ágnes, akarom mondani Ágica csillogtatta előttem a gyűrűs ujját, valóban szép arany karikával.
— Neked is szép napot! — szóltam rá. — Igazad van, nagyon szép, és a párja? — már meg is bántam ezt a hirtelen mondatot, de késő volt.
— Próbáld meg kitalálni! — mosolygott.
— András ujját díszíti — válaszoltam.
— Ő is így szerette volna, de hát a dolgok alakulnak, alakulnak! — gyorsan kaptam az arcomra egy cuppanós, boldog puszit és elsietett. Utána néztem, számomra egy alig látható férfi mellé pattant be egy autóba. Aztán gyorsan gázt adott… nem, nem a férfi. Ágnes ült a kormány mögött.
Meglepődtem, de mert elhatároztam, távol tartom magamat mindannyiuktól, így aztán csak a csodálkozásom maradt, és persze magamban kíváncsi is voltam a kapcsolatok alakulására, mégsem tettem semmit, hogy megtudjam, vajon hogyan éli meg András, hogy az ő Ágicáját a testvére mellett látja, már ha az a férfi András tervére volt. Vajon Tamás lehetett? Kicsit tűnődtem, aztán elfelejtettem a történteket. Végül is semmi közöm mások bonyolult magánéletéhez.
*
Péter jó megjelenésű, magas, kedves férfi, talán nem is tudott róla, de bizony megnézték a nők, talán jobban, mint hitte volna. Sikeres üzletemberként megszerzett magának mindent, amit szeretett volna. Most mégis gondterhelten ült otthon a fotelban, már a második cigarettát nyomta el a hamutartóban… nem jutott eszébe semmiféle okos gondolat.
Nemrég jött haza a temetőből, édesanyja sírjától, pedig oda általában csak a szokásos alkalommal, halottak napján járt a családjával, már amíg volt családja. Most úgy érezte, ott talán megtalálja a választ, a nyugalmát, amit tegnap este elvesztett. Hogy is volt? Már számtalanszor végiggondolta, most mégis újra próbálkozott:
Az este valamit keresett az előszobában, talán cigarettát a zakója zsebében, nem is tudta, miért hordja ilyen hőségben, hiszen nem is volt rajta, csak úgy a kezében vitte az üzleti tárgyalásra is. Szóval, amikor a zsebében keresgélt, leesett a fogasról Anikó táskája, a tartalma pedig kiborult a lába elé. Óvatosan szedegette össze, amikor kezébe akadt a lakcímkártya, szórakozottan tette volna vissza, ha nem akad meg a szeme valamin: Honvéd utca 22. állt ott a pontos címként. Felvette, újra megnézte, aztán bevitte Anikónak.
— Látom, elköltöztél? — próbálta tréfával elütni, amit nem értett, pontosabban nem akart érteni.
— Hogy jössz te ahhoz…! — kezdte Anikó, s még sorolta hosszasan. A vége az lett, hogy ő akarja azt a házat, abban akar lakni.
Péternek fogalma sem volt róla, honnan tudta meg Anikó a családi titkait, hiszen sohasem beszélt róla. Nos, most az is kiderült. Anikó volt egyetemi évfolyamtársa dolgozik egy idő óta az önkormányzatnál, véletlen összefutottak, s Anikó azonnal utána nézetett vele, vajon milyen ingatlanokkal rendelkezik Péter.
— Azt hitted, eltitkolhatod előlem, hogy két házad is van? — vonta kérdőre Anikó.
— De, hiszen azt édesanyámtól örököltem — magyarázta volna Péter, ám ez nem érdekelte Anikót, csak sorolta, hogy neki ’az’ a ház kell, ott szeretne lakni, megnézte, az sokkal szebb, mint ez a kis kuckó!
A férfi nem tudott másra gondolni, minthogy a „megnézte” azt jelenti, nemcsak látta, de irigykedik, hogy abban a házban az elhagyott feleség, Ágnes és a gyerekei laknak.
Itt tart most. Latolgatja, hogyan tovább? Mert van ez a két ház, azaz ikerház, mégis kettő, teljesen egyformák, csak egy magas kőfal választja el őket egymástól. Amikor jobban kezdett menni az üzlet, pénze is volt bőven, akkor vásárolta meg a telket a szülői ház mellett, és épített hozzá ugyanolyat, mint amit örökölt az édesanyjától. Valahogy ez olyan egyszerűnek tűnt, sokáig bérbe adták Ágnessel az egyiket, jól jött a plusz jövedelem is. Aztán amikor az a félrelépés történt ő csak átköltözött ide, otthagyta Ágnest és a gyerekeket. Akkor épült az a magas kőkerítés, mert nem akarta nap, mint nap őt látni, aki olyan csúnyán elbánt az életével.
Ágnes, Anikó? Az világos lett számára, hogy Anikó mindent akar, két házat, házasságot vele, de a gyerekeiről hallani sem akar. Mióta együtt élnek, szinte csak lopva látogathatja őket, elszámoltatja minden percéről. Lassan olyan elege lett mindenből! Talán ezért is ment a temetőbe, az édesanyja sírjához, kicsit elgondolkodni, múltat idézni, azokat az időket, amikor még együtt volt a családja.
Újra rágyújtott. A tegnap délutáni tárgyalás jutott eszébe, kedvező ajánlat volt, amit kínált egy régi üzlettárs. Van némi megtakarított pénze, szálljon be vele egy külföldi vállalkozásba, a helyit pedig elvezeti valaki, akiben megbízik. Akkor arra gondolt, talán Anikó is örülne a környezetváltozásnak…
Ma már egészen másfelé járnak a gondolatai.
Épp úgy érezte, megvan a megoldás, amikor csengettek. A kapuban egyik kedves szomszédja állt, érdeklődött sikerült-e kiirtani a patkányokat. Péter értetlenül nézett.
— Mert, hogy Anikó pár hete panaszkodott, még mondtam is neki, amikor hoztam a szert, hogy vigyázzon, nehogy a kiskutya… meg aztán, nem akarok én beleszólni semmibe, de az asszonyka túl sok növényvédőt használ, sajnáltam a virágokat — így a szomszéd.
Péter megígérte, hogy beszél Anikóval, a szomszéd elköszönt.
Bezárta az ajtót, bement, leült a fotelba, kicsit töprengett, és érteni vélt már mindent.
Elővette a telefonját, kereste Ágnes számát, nem gondolta ki előre mit fog mondani, a véletlenre bízta.
Röviden vázolta előtte élete új lehetőségét.
— Felejtsük el, ami történt! Hozd magaddal a gyerekeket is, kezdjünk új életet! Csak a legszükségesebbeket hozzátok, kint meglesz mindenünk! — sorolta és megbeszélték a találkozást, majd a részleteket is pontosítják még, mondta, amikor hallotta, hogy Ágnes hangjában a régi fény fel-felcsillan.
*
Hetek múltak el, nem hallottam sem Anikóról, sem másokról semmit sem. Éltem a magam kis nyugalmas életét, amikor egy szélfútta délután becsengetett Anikó:
— Nem vagy többé a barátnőm! — közölte a nyitott ajtóban, köszönés helyett.
Már épp azt latolgattam, megkérdezem, ugyan miért, mit vétettem, amikor a huzat kitépte kezemből a kilincset, az ajtó becsapódott. Nyitni akartam, hogy mégis ne ilyen kurtán-furcsán menjen el, amikor meghallottam a lift hangját. Tehát ennyi volt, nyugtáztam magamban.
*
Néha látom Anikót Andrással, kéz a kézben járnak itt-ott, köszönésre sem méltat egyikük sem.
Úgy tűnik, a volt barátnőm valóban megtalálta, akit keresett.
Aztán nemrég Anikó régi lakásába beköltözött egy vörös-hajú, kedves hölgy, Icuka.
Tegnap a liftben megkérdezte, van-e kedvem egy kávéra beülni a közeli presszóba?
Nem volt — sietős dolgom akadt…
Vége
Legutóbbi módosítás: 2017.08.08. @ 16:14 :: Sonkoly Éva
